Kisdednevelés, 1932 (57. évfolyam, 1-12. szám)
1932-01-01 / 1. szám
. A hívők ájtatos viselkedése, elmerülésük az imádságban, az a komolyság, amellyel a misét hallgatják, bűnbánatuk, ami a gyónásban keres orvoslást s végül felemelkedésük az áldozáskor nem ugyanazok a jelenségek-e, mint amelyeket az ismerős gyermeknevelési kérdésekkel kapcsolatban már láttunk? Az istentisztelet vajon nem az egyház nevelő eszköze-e? És nem fakad-e az emberi lélek legmélyebb óhajából, amely Jézushoz fordul, mert ő vezet a lelki felszabaduláshoz, mert ő adja meg az igazi élethez szükséges keretet s szabadságot. A liturgiával nemcsak Istent tiszteljük, a liturgia nemcsak a legszebb, amit Istennek adhatunk, de egyszersmind az egyház anyai gondoskodása az emberiségről. A szertartást azért állapították meg olyan formában, amely a szegénynek, a tudatlannak, a rabszolgának éppen úgy lehetővé teszi, hogy felemelkedjék Istenhez, mint a gazdagoknak, hatalmasoknak, a bölcseknek és velük együtt a kis gyermekeknek, hogy valóban megfeleljen a lelki élet törvényeinek és természetes megalkotottságának, az Istenhez emelkedés vágyának. A kis 5—10 éves gyermekek számára is hozzáférhetővé tenni a liturgiát, egy nekik való kis templomot nyitni, úgy mint ahogy szociális és szellemi életüknek is teremtettünk egy kis otthont, íme ez a probléma megoldása. Nem ez-e az idők követelése, sőt mi több, kötelességünk az egyházzal szemben, mióta X. Pius pápa egy 5 éves haldokló kisleánynak valahol. Rómától messze, egy szegényházban megengedte az áldozást és nyila ennek a kis Jézust szomjúhozó lélek megnyilatkozásának, azóta minden kis gyermeknek. Ezóta bizalmunk a gyermeki hit nagyságában, nemcsak Krisztus megnyilatkozása, de parancsa csalhatatlan helytartójának. Barcelóniai munkánk kiindulási pontja éppen e gyermekszerető pápának a kicsinyek vallási nevelésére vonatkozó reformja volt, amely elrendeli, hogy a népet tanítsák meg arra, hogy az istentiszteletben aktív részt vegyen. Ezért emeltünk a Gyermekek Háza mellé egy kis templomot is, amely mintegy a kiválasztottak bölcsője, valóságos otthona legyen a keresztény telkeknek. A bencésrendi priornak annyira tetszett ez a gondolat, hogy növendékeim legkitűnőbbjét, aki a barcelóniai mintaiskolámnak volt vezetője, meghívta a Liturgiai kongresszusra, amelyet a híres monserrati bazilikában hívtak össze, hogy megmagyarázza, hogyan lehet a gyermekeket a szertartásokban való részvételre megtanítani. Előadását, melyet „Az egyházi szertartások és tanítások” címen a majdnem teljes számban egybegyűlt katalán papság előtt tartott, teljesen elfogadták, így lett történeti dokumentum tanításunkból. Kiválasztottak egy fiatal papot, Mussen Igni Anglést, hogy lelki pásztora legyen gyermekeinknek, így született meg a mi kis templomunk. Egy szép kis templom, fehér és arany kárpittal bevonva. Az első, ami meglepdt bennünket, az az a megfigyelés volt, hogy a Gyermekek