Kisdobos, 1965 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1965-01-01 / 1. szám
Könnyű megtalálni azt a helyet, úgy hívják, hogy ikerház. Pedig van ám rendes utcaneve, házszáma, mégis. Igaz, illik rájuk nagyon: egyforma a színük, a kerítésük, a kéményük és egyforma magasak. Csak gesztenyefából van egyetlenegy, a két ház között pontosan. Hogy kié az igazán, meg nem mondja senki. Pedig fontos lenne, különösen késő ősszel, így versenyek idején. Mert gesztenyét gyűjt mindkét házban, minden kisdobos. Az A épületben öt is lakik, a B épületben éppen négy. Elég baj ez. Négy, öttel szemben, nem mehet! Pedig két csapat lehetne, csapatostul jobban gyűlik papír is, rongy is, no meg a gesztenye. Az A épület parancsnoka Simkó Karcsi, a Béseké Varga Pál. Hogy mégis indulhasson a verseny, a Bések befogadták Micskó Gusztit. Elsős még csak, de igen könyörgött. És legalább megvolt a létszám, bár nem arányos. Mert egy elsős csak nem gyűjt annyit, bárhogy igyekszik. Vezetett is az A csapat, ha nem is sokkal, de vezetett. Egy kicsivel volt több a papír, alig több a rongy, de mégis! — Hiába, ott öten vannak! — kesergett a Bé vezére, Varga Pál. — A mi csapatunk meg igazából csak négy és fél... Hallgatta ezt Micskó Guszti, morgott érte eleget. A gesztenye, a gesztenye, az gyűlt nagyon nehezen! Egy fa volt csak, és arra lesett két csapat. Hol az egyik szerzett nagy marékkal, hol a másik. De kevés volt mindenképpen. Húsz szem itt is, húsz amott is, az fejenként épp, hogy négy. — Pedig ezen dől el a verseny — biztattak a vezérek. — Legalább tíz, annyi legyen, így kérték az úttörők... Hallotta ezt Micskó Guszti, gondolt egyet, de nem szólt. Reggel iskolába ment a sereg, egyik házból öt kisdobos, a másikból négy és fél. Csöndes lett a házuk tája, magányos a gesztenye. Úgy fél kilenc tájt, a fa alatt, megjelent egy kisgyerek. Álldogált ott türelmesen, nagy sapkában, nagy vígan. — Mit csinálsz itt, kerti törpe? — kérdezték az emberek. — Várom, hogy leessen a gesztenye — felelt büszkén, komolyan. Nevettek az emberek, nem tudták, ez mire jó. Pedig ismerték is különben! Micskó Marci volt a törpe, vagy másképpen: a gesztenyecsősz. Csodálkozott minden délben az A csapat eleget, hogy nem hullott egyetlen szem délelőtt? Hogy lehet az? Hova lett? Micskó Guszti egy hetet várt, aztán kézenfogta Micskó Marcit, öcsikét. Odaállt a Rések elé. — Vegyétek be őt is — kérte Varga Palit, a kisdobos kapitányt. — így legalább lennénk öten. S letette a gesztenyét. Harmincöt szem volt a zsákmány! Öcsi ügyes, nem vitás! Ötvenöt szép gesztenyéjét osztogatta öt felé a Bés csapat. Tizenegy szem jut fejenként... Ez igen! Ez győzelem. Dicsérgették a kicsiket, tervezgettek boldogan. Micskó Guszti olyan büszke! Nem mondhatja senki most már, hogy ő kicsi, hogy fél gyerek! Megtetézné még a sikert, csak hogyan, hogyan?... Elsőbe jár, írni éppen most tanul. Hopp! Ez lesz ám az igazi! Ráírta a házfalára, nagy gonddal, mert nehéz még. A „z” betűről ismertek rá, mert fordítva írta, sietett. Kesergett a győztes csapat, majd elverték Gusztikét. — Jót akart! Ne bántsátok! — szólt közbe a kisdoboskapitány. — Az ötvenöt gesztenyéhez, gyerünk egy kis ráadást!... Radírozták mind a falat, dolgoztak fél délután. Rendbehozták, kibékültek... Tényleg ők a győztesek! NAGY KATALIN GYŐSTI//VK