Kisdobos, 1982 (31. évfolyam, 1-6. szám)

1982-01-01 / 1. szám

POM POM MESÉI Pom Pom ült az ágon, egy szép hosszú ágon, és várta Bogyót. Hogy kicsoda Pom Pom? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki se ismeri. Egyszer ilyen, egyszer olyan! Most milyen? Most olyan, mint egy szőrsapka, egy faágon gubbasztó szőr­sapka. Végre jött Bogyó, de olyan furcsán jött! Mintha még a szokásosnál is lassabban jönne és mintha bicegne egy kicsit! Pom Pom türelmetlenül várta, hogy Bogyó oda­bicegjen a fa alá, majd mikor végre odaért, nagyot köszönt neki. — Szia, Bogyó! Már azt hittem, hogy sose érsz ide! Mi van veled? Bogyó sértődött és neheztelő hangon szólt Pom Pomnak. — Szia. Nem látsz semmit?! Nem veszel észre semmit ?! Pom Pom nem értette, hogy mi baja van Bogyó­nak és azt meg egyáltalán nem értette, hogy miért van megsértődve! Mindenesetre gyorsan válaszolt, nehogy még tovább mérgesedjen a helyzet. — De, láttalak téged! És észrevettem, hogy las­san jössz, meg azt is észrevettem, hogy bicegsz egy kicsit! De Bogyó még mindig durcásan kérdezte. — És mást nem vettél észre?! Semmi mást? Pom Pom tekergeti az ágon, meg lelapult és törte a fejét, hogy mit nem vett észre. De nem látott semmit, nem jutott eszébe semmi! Bogyó perdült egyet a sarkán, meg illegett és billegett, majd újra felszólt az ágra. — Na? Még most sem?! Pom Pom tanácstalanul ráncolta a homlokát, széttárta a karját, meresztette a szemét, de minden hiába! Végül így kérlelte Bogyót: — Szabad a gazda! Mondd meg! Bogyó roppantott egyet s mérgesen nézett Pom Pomra. — Pedig majd kiszúrja a szemed! És ezért forog­tam és ezért billegtem! Tegnap volt a születés­napom és ezt a gyönyörű cipőt kaptam ajándékba! És te észre se vetted, és rá se füttyentettél, még azt se mondtad, hogy ó! Vagy hogy hű! Vagy hogy nahát! Pom Pom elszégyellte magát. — Ne haragudj! Ma nagyon vaksi vagyok! De most már látom! És igazán gyönyörű! És fütty, milyen gyönyörű! És ó, de gyönyörű! És, hű de szép! És nahát, hogy milyen pompás cipő! Pom Pom füttyögött, meg ázott, meg hűzött, meg naházott! Meg ugrált közben az ágon. Bogyó lassan megengesztelődött s rámosolygott Pom Pomra. — Köszönöm. Igazán tetszik ? Pom Pom bólogatott. — Igazán! És miért bicegsz? Bogyó újra elkomorodott, meg felhős lett az arca és felsóhajtott. — Mert szorít! Ha állok, akkor semmi baj, de ha megyek, akkor szorít! Azért bicegek! És azért megyek lassan, mert nem tudom pontosan, hogy melyik szorít? Néha a jobb, néha a bal! Néha meg egyszerre mind a kettő! Pom Pom is felsóhajtott. — Hajajajaj! Néha a jobb, néha a bal. Ez ponto­san olyan eset, mint ami a civakodó Cipő ikrekkel történt! Bogyó abbahagyta a sóhajtozást, kíváncsian kér­dezte. — Mi történt a civakodó Cipő ikrekkel ? Pom Pom pislogott, meg a torkát köszörülte, majd így szólt: — Elkísérhetlek? Majd lassan bicegünk, meg csoszogunk és közben elmesélem! Bogyó bólintott. Pom Pom gyorsan leugrott az ágról, elhelyezkedett Bogyó fején, mint egy sapka, és lassan, nagyon lassan bicegtek, meg csoszogtak az iskolába. És senki, de senki nem értette, hogy miért nevetgél Bogyó, annak ellenére, hogy szorítja a cipő ? És senki, de senki se értette, hogy miért hahotázik a sapkája is? — Az egész Gombóc Artúrral, a dagadt madár­ral kezdődött! — mondta Pom Pom és felemelte

Next