Félegyháza és Vidéke, 1888. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám

1888-04-22 / 17. szám

II. évfolyam Félegyháza, 1888. április 22 1­7- szám. Előfizetési ár: Egész évre .... 4 frt. Félévre................................2 frt. Negyedévre .... 1 frt. Egyes szám : 10 kr. Megjelenik minden vasárnap. Politikai, közgazdasági és társadalmi hetilap. Felelős szerkesztő: ZDr. Fazekas Kálmán.. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. tized, 1492-ik szám, hová a lap úgy szellemi, mint anyagi részét érintő minden közlemény küldendő. Hirdetések díjszabály szerint. A főváros és a vidék. Valahányszor ez a két fogalom egy­más mellé kerül, minduntalan eszünkbe jut az ég boltozata. A nép millió bolygóját vonzza, ta­szítja örökösen. Az emberi szem előtt úgy tűnik föl az égbolt, mintha rajta minden mozdulatlan merevségben állana, pedig hát forog a nap is és forognak ehez képest a bolygók is. Nem úgy értjük ezt a bolygó­rend­szert, mintha a főváros csakugyan nap volna s az ország többi városa semmi­séggé, csekély bolygóvá válnék ehez a naphoz képest. Nem így értjük. Sőt tudjuk azt, hogy a főváros nagysága egy cseppet sem függ a vidéki városok kicsinységétől, sőt ellen­kezőleg, ez utóbbiak sorsa egyes egye­dül a fővároséhoz van kötve. Rossz taktika, rossz politika az, me­lyet a társadalom most követ. Egy vég­telen c­entralizáczió, örökös körforgás a vidéki városok sorsa, a nagy bolygó, a főváros körül. A főváros 40 év óta valóságos ame­rikai fejlődésben van. Lakosainak a száma megkétszereződött, intézményeiben a ha­ladás óriási mérvű. Az ország ipari és gyártelepei, kereskedelmi és humanitárius intézetei, a tudomány, a művészet mind ide tódulnak, mint a méhek a kaptárba. És ez az óriási haladás tagadhatla­­nul a vidék hátrányára megy. Mert a­helyett, hogy a nemzet minden javának nagy emporiuma a javakból csak valamit nyújtana a vidéknek, még az utóbbi küldi minden erejét a fővárosnak. Nem a nap melegíti meg a bolygó­kat, hanem a bolygók sugározzák a me­leget a napra. Ez a megfordított világ­­rendszer. A vidék tódul a fővárosi élet légkö­rébe. Tagadhatlan, hogy ott nagyon sok a vonzó. A gazdag ember elviszi pénzét, hogy néhány jó hetet töltsön, a szegé­nyebb osztály, a munkás, az iparos is feltódul a fővárosba, ahol tanulni, tapasz­talni akar. Csakhogy ez a tapasztalat nagyon keserű. A főváros minden talpalatnyi tere okkupálva van. Épp e tódulás folytán annyi a munka­erő, hogy a főváros munka­telepei nem képesek valamennyinek foglal­kozást adni. A külföldi idegenek töltöttek be minden tért, így történik, hogy a Budapestre tó­duló magyar munkakeresők ezrei elzül­­lődnek, tolonczvasra kerülnek, vagy ami még rosszabb, bűnre csábítja őket az éhség, a kenyér utáni hajsza. Innen van az is, hogy a fővárosban történt öngyilkosságokat nyolc­tizedrész­­ben vidékiek követik el. Innen van, hogy a bűnkrónikák legismertebb alakjai hétti­­zedrészben vidéki illetőségűek. Valójában szomorú jelenség ! Érdemes arra, hogy azok foglalkoz­zanak vele behatóbban, akiknek módjukban­­ áll a bajon segíteni, még­pedig nem fe­­í­­ületes, látszólagos módon, hanem gyö­­r kérésén. Mert mi e szerencsétlen viszonyok­nak az oka? A mód nélkül, minden terv és észsze­­rűség ellen való központosítás. ,Míg a fő­város évről-évre halad szokatlan léptek­kel, addig a vidék aránylag nemcsak hogy nem megy előbbre, hanem fejlődik visszafelé. A vidéki nagyobb városok igen szo­morú képet nyújtanak a fővároshoz ké­pest. Nem csoda, ha a nálunk járt fran­­cziák azt mondották Szegedről, hogy az csak egy szép mezőváros, nem csoda, ha H.-M.-Vásárhely, B.-Csaba, Szentes nekik csak nagy falu volt. Berlin mellett a német birodalomnak 22 fővárosa van. Mindenik külön-külön saját kultúrával, saját vonzó erővel bir, s az idegen, aki Berlinbe érkezett, nem akar ott megállapodni, hanem tovább megy München, Frankfurt, Lipcse, Drezda, Hamburg, Bréma, Köln és tovább végig a művészet, az ipar, a kereskedelem, a tudomány, a kultúra minden formájának nagy emporiumai. Hát nálunk ? Az idegen hová menjen ? Hol van a vidéki nagy városokban olyan intézmény, melyért érdemes volna utazást tenni ? Egy képtár, egy nagy könyvtár, vagy hogy praktikus oldaláról fogjuk fel a dolgot, hol található egy nevezetes ipartelep, gyár, vagy kereske­delmi csarnok ? Pedig erre meg van minden kellék számos vidéki városunkban. Első­sorban önálló, a tömör társadalmi élet, másod­sorban könnyű közlekedés, és harmadsor­ban a nyerstermények közelsége nagy előnyt nyújtanak a vidék fejlődéséhez. Nem említünk nevet, de találhatunk 15 olyan várost, melyben csekély fárad­sággal lehetne megalkotni az illető vidék kulturális központját. Ezt első­sorban az illető városok vezérférfiai vihetnék keresztül, másodsor­ban és főleg a kormány tehetne sokat a valuki városokért. Nyújtson alkalmat arra, hogy a vi­déken gyártelepek alakulhassanak. Az egyik legyen ipari, a másik kereske­delmi központ. Adjon a kormány az egyik városnak ipari kedvezményeket, a másiknak művészakadémiát, a harmadik­nak egyetemet. És ekkor megváltoznék a helyzet a főváros és a vidék között. A főváros keresni fogja a vidéket, és maga fog oda eljárni, hogy magának kérje ki a kultúra gyümölcseit. A fővá­ros kereskedelme föl fogja keresni a vi­déki piaczokat, nem ügynökök által, ha­nem közvetlenül, s viszont a főváros kereskedői a vidéki ipartól fognak elő­nyöket kérni, ahelyett, hogy a külföld­höz fordulnának. Ez korántsem válhatik a főváros ká­rára. Itt a fejlődés úgyis természetellenes s az élet mihamarább tengődéssé válik. Olyas valami folyik itt le, mint mikor egy órát felhúznak s annak kerekei is ugyancsak hirtelen, rendszer nélkül lefo­rognak. Az órát újra meg újra felhúzzák. De végre is a kis kerék megkopik s az órásnak más kereket, más szerke­zetet kell bele tenni. Ez a főváros képe. A rohamos haladás meg fog állapodni, s ekkor a vidéknek kell előtérbe lépni iparával és minden egyéb előnyeivel. Csakhogy erről előre kell gondos­kodni. Teremteni kell virágzó központo­kat az Alföldön, a felvidéken és Király­hágón túl és mindenütt. Az ezredéves ünnepnek az lenne a legméltóbb megünneplése, ha egy sereg virágzó központra mutathatnánk büszke örömmel. -A.Z éj- Az éj majd pompázó királynő, Csillagruhájában halad. Rabitja, sápadt hold kiséri . . . Kelt messzeszálló vágyakat. Majd jó nő, ki e bűntanyára Kínpadra szánólag tekint. Sötét fátyollal elborítja . . . Mindenkit nyugalomra int. Koroda Pál: Fővárosi levél. Most, hogy a színházak saisonja vége felé közeledik s a publikumcsalogató bohózatokra kerül a sor, most a főváros társadalmi életé­ben a komoly drámák vannak napirenden. Még­pedig három osztályba sorozhatók ezek a drámák. Az egyik osztályba tartoznak a házasság­törési drámák. No, azok mindennapiak, így már nem csinálnak olyan nagy zajt velők a­­ férjek. A másik osztályba tartoznak a sikkasztási drámák, a­melyek már egészen aktuálisak s hősük egy-egy képtári írnok vagy városi diur­­nista. A harmadik osztályba tartoznak az ön­gyilkossági drámák, a­melyek között a sok na­gyon megható dráma mellett egy pár tragédia is akad. A sikkasztók az utóbbi héten rendkívül megszaporodtak, még­pedig két irányban : „művészi sikkasztok“ és „törvényhatósági sik­kasztok.“ A „művészi sikkasztok“ közé sorozom azt a két szerencsétlen frátert, akik a történelmi arczképcsarnok és a mester­iskola pénzeit el­sikkasztották. — Mégis csak jó dolog az, ha sikkaszta­nak — szólalt meg a hátam mögött egy új­ságolvasó a kávéházban. — Ugyan miért jó ? — kérdezte társa. — Hát így legalább megtudja a publikum, hogy van történelmi és képcsarnokunk is. Csakugyan igaza volt a kávéházi kritikus­nak , a­mióta csak jó öreg P. Szatmáry Ká­roly megpendítette a történelmi arczképcsar­­nok ügyét, aztán Trefort pedig megcsinálta, Pulszky Károly pediglen belé ült igazgatónak, azóta ez az első hír arról a képtárról, hogy t. i. elsikkasztották a pénzét. Hanem eredeti dolog ám a mester­ iskolai sikkasztás is. Itt ugyanis egy írnok elsikkasztotta töb­bek közt a modéle-ek pénzét. Nálunk a modéle-ülés új dolog, minthogy a festőművészeink is nem régóta vannak itt­hon közöttünk. Hanem azért már is akadt a szép leá­nyoknak egy kis tábora, mely pályájául azt választotta, hogy a művészek festményeihez mintául szolgáljon. Ezeknek a modéle-eknek a mester­iskolá­ból járó fizetését elsikkasztotta egy írnok. Az eredeti a dologban, hogy a bájos kis modéle-ek­­1— egy év múlva jöttek rá, hogy az ő hivatalos fizetésüket elsikkasztotta valaki. Ugyan miből éltek egy éven át ? . . . No, de ne kutassuk, az a művész-élet tit­kai közé tartozik. Én azonban csak attól félek, hogy egy­szer csak fölfedezik, hogy a ballerinák fizeté­sét is elsikkasztották. Hanem azt nem hiszem, hogy maguk a ballerinák egy év alatt rájöjjenek erre. A fizetésükből megélni nem tudó s ural­kodásból sikkasztgató ifjú uraknak érdekes pen­­dantjairól is gondoskodik a fővárosi társa­dalom. íme, elmondok egyet az öngyilkossági drá­mákból. És egyszersmind szíves figyelmébe aján­lom a drámaíróknak, akik az ilyen eseteket szépen megírhatják s azoknak, akik az ilyen eseteknek az életben előfordulását — szépen megakadályozhatják. Győrffy Gyula egyidőben a magyar kép­viselőháznak igen tekintélyes tagja volt s a Tisza Kálmán legközelebbi gárdájának volt egykor harczosa, kit minden párt tisztelt; a jogi dolgokban és különösen az igazságügyi kérdésekben kapaczitás volt, és ki is volt sze­melve, hogy igazságügyminiszter lesz az állam­­titkári széken keresztül , — ekkor egyszerre beütött a katasztrófa: Győrffynek le kellett mondania a mandátumáról nyomasztó adósságai miatt, melyek között váltó- és kártya­adóssá­gok is voltak. Ekkor Budapest leghíresebb kriminalistája lett, — de meghalt s a legnagyobb nyomor­ban hagyta családját. Fia, Zoltán, jogász volt, örökölte az apja tehetségét s az apja szép jövőjét , — csak­hogy nem tanulhatott, mert kenyér után kel­lett látni. Diurnista lett. Ezzel eldöntötte sorsát. A napokban megölte magát a temetőben az apja sírján. Egy c­édulát találtak a zsebében, melyre ez volt írva : „A mióta te elhagytál, az isten is elha­gyott, azért követtelek.“ S zsebeiben megtalálták az összes vágyo­nát: két írás volt ez. Az egyik egy szegénységi bizonyítvány volt. A másik pedig folyamodvány volt, mely­ben tandíjmentességet kért az egyetemen . . . Porzsolt Kálmán. Egy a­­sors lsezül. (Rajz.) Vörösre sirt szemeivel bambán nézett a levegőbe.-----------Erősen ölébe szorítva tartó kék kendőbe csomagolt ezekmókját, így ült szögletes tartással az Erzsébet-tér padján. A zajos főváros pezsgő életének örökös moraja megbénította érzékeit. Nem látott és nem hal­lott azokból semmit, mik körülötte történtek. Nem vette észr­e a sétálók tarka tömegét , nem hallotta a mul­atók jóizű kaczaját. De mit is használna neki e bűvös látomány megfigyelése ? ! Kinek is jutna, eszébe tudakozódni baja és szomorúságának oka felől ? Bizonyára senkinek. A mulatók élveznek, a munkások dolgoz­nak és észrevétlenül hagyják a szemérmes szen­vedőt . . . Oly elhagyatottnak érzi magát e nyüzsgő emberbolyban.— Csendesen ül és elmereng a múl­tak emlékein. — Lelki szemei előtt látja csendes faluját az ő egyszerű jószivü népével. Ott látja édes­anyjának kis házikóját; előtte a vén eperfa terjeszti ágait, alatta szunyókál az öreg Bodri kutya, a mely annyiszor nyalogatta az ő kezeit. — A tyúkok lassú kotyogással vezetik csirké­iket. — Oly jóleső ünnepies csend mindenütt. A nap mosolyogva tűzi sugarait a tiszta lég­körön keresztül; a tavaszi szellő enyeleg és kellemes zizegéssel ölelkeznek a rügyező fa­­galyak. — — A nap alászáll, bityor van nyo­mában. A szellő hűvösebb és az est kibontó csillagos fátyolét. — — Most csikorog a kis kapu kulcsa és belépnek a munkából hazatérő édes szülő és testvérek; víg székeléssel és farkcsóválással üdvözli őket a Bodri. — Nem sokára vigan lobog a pitvarban a pattogó rőzse­­láng. — A vacsora kész; körülülik a füstös kottát és csendes beszéddel fűszerezik az egy­szerű étket.­­ Bizonyára róla is beszélnek. — „Mily boldog lehet a mi Tercsink azon a szép Pesten, ahol minden arany és selyem.“ — Ilyen képet az édes otthonnak rajzolták a hon­vágy és boldogtalanság merengő lelke elé. Most eszébe jutott, hogy milyen bohókás örömmel fogadta Faragó Julcsának az ajánla­tát, hogy jöjjön fel vele Pestre a télire szol­gálatba. Feljöttek, végre tehát benn volt ab­ban a mesés városban, melyről már oly sok szépet hallott és olvasott. Azonnal kapott he­lyet is, de a Julcsától elszakadt s azóta sem látta. A helye is rossz volt, kínozták és szi­dalmazták. Felhasználták tapasztalatlanságát, a mások által okozott károkat is neki kellett megfizetnie. Elküldték a szolgálatból és most még a hazautazásra sincsen pénze. Nincs la­kása és nem ismer senkit. Most egy siheder ül le mellé a padra és ajkán czinikus mosolylyal kérdi: — Miért szo­­morkodik galambom ? A leány felrezzen gon­dolataiból, halvány arczát mély­­pir borítja el és kis batyuját karjára fűzve, odahagyja a pa- Sikkasztok. Budapest, ápril 17. Egy uj társadalom keletkezett a tár­sadalomban, egy új állam az államban, egy új osztály a mi kaszt-rendszerünk­ben : a sikkasztók társadalma, a salon­­betyárok álladalma, a gavallér gazembe­rek osztálya. Hatalmas, imponáló tábor, mely a maga arczátlanságával és vakmerőségével megfélemlíti a becsületes embereket. Voltak eddig is sikkasztók, az örök­lött bűn­hajlam, a nyomor, vagy a rossz

Next