Félegyházi Hírlap, 1920 (38. évfolyam, 1-53. szám)

1920-09-19 / 39. szám

mint a pénzügyminiszter a költségvetés be­terjesztésénél mondotta, — hogy az egész nemzet át legyen hatva a kötelességérzet­től, hogy az ország pénzügyeit rendbehozni segítse. Vagyont áldozni — életet menteni. Még csak nem is a másét, a magunkét — a hazáért. Kifejtette továbbá, hogy a ga­bonaárak emelése nemcsak más árukra fog kihatni, hanem rontja a korona kurzusát is. A termelő tehát nem nyer vele, csak ismét a fogyasztó veszít. Sokszor halljuk azt má­soktól is, mikor értjük hát meg, hogy a mások javát is tartsuk szem előtt, ha az­­ magunknak is hasznára van. * A cseh medve­doktornak, mint külügy­miniszternek a kis­ántant létrehozásában való buzgólkodását kezdik érteni Párisban is. A legnagyobb bizalmatlansággal kísérik figyelemmel az áruló csehek mimikri-kül­politikájában való alakulásokat. Megértik már, hogy a cseh védőbástya csak érték­telen díszlet. A csehek mindenkivel paktál­­nak, minden oldalról biztosítani akarják magukat, hogy mindenütt más dolgozzon helyettük, ha kenyértörésre kerülne a sor. Remélhető, hogy így maradnak ki lassan­ként mindenünnen. * Franciaország új csapásra készül Szov­­jet-Oroszország ellen. El akarja tőle ragadni az éléstárát, Ukrajnát, hogy így életerejében gyöngítse meg. Nyári emlékek. Jártam Szlovenszkóban! Láttam a szőke Duna partján szomorufüzeket mélyen ráhajolni a vízre és láttam pöffeszkedő cseh katonatiszteket hangos szóval sétálni a par­ton. Hallottam gyakorlatra menő cseh ba­káknak jókedvű énekét és láttam szótalan, busuló magyarokat, akik saját hazájukban idegenek. — És láttam a főtéren Klapka szobrát! Még áll, még néz, még vár, de mi lesz, ha ércszobra megmozdul és eljön mégegyszer, fölszabadítani az Öregvárat?! Jókai városában kezdenek lassanként berendezkedni a csehek, mintha soha többé nem akarnának kimozdulni onnan. A várost is elkeresztelték: Komáromból Komarno lett. Övéké az utca, övéké a strand, a szi­get, a sétatér, övéké minden, mert Komá­romban most ők az urak. (De minden farsangnak megvan a böjtje!) A postára és a többi civil hivatalokba cseh tisztviselőket ültettek, akiknek java része minden pere­­puttyostól, asszonyostól, gyerekestől letele­pedett Komáromban. Ha azonban egy „túl­oldali“ magyar akar bejutni a városba, an­nak Ponciustól Pilátusig kell járni, míg nagy kegyesen megengedik, hogy a saját hazá­jában négy hetet eltölthessen. Mikor az én útlevelem meghosszabbításáról volt szó, a zsupán titkárja kifakadt: „Kérem, már egész „Magyarország“ a nyakunkra jön, tel­jesen kiélnek bennünket.“ Szóval ők van­nak otthon és mi vagyunk a kegyelemből megtűrt vendégek. A titkár úr különben egészen jól beszél magyarul, még a kiejté­sén se lehet észrevenni, hogy nem született magyar. Az útlevél-hivatal labyrintusában magyar hivatalszolga igazított útnak, de a zöld asztalok mellett cseh hivatalnokok fo­gadtak. Valamennyien tudnak németül, ma­gyarul azonban — a titkárt kivéve — csak nagyon keveset és nem szívesen beszélnek. Az iskolákban még magyar tanítók magyar nyelven tanítanak, de a történel­met és a földrajzot törölték a csehek az órarendről. A bencés gimnázium tanári karát szintén meghagyták, de megfogad­tatták velük, hogy a Cseh-Szlovák állam ellen se szóval, se írásban nem izgatnak. És szegény magyarok hallgatnak, mert hallgatniok kell. Várnak, h­egyre várják Horthyt és vele a szabadulást. Fanatikus hittel kapaszkodnak minden kósza hírbe, amely a túloldalról jön, ha még olyan valószínűtlen is. Egy időben hire járt, hogy „odaát“ soroznak. Boldogan, titokzatos arc­cal újságolta egyik ember a másiknak, de még örülni is félve­­ mertek, nehogy a csehek észrevegyék. És mikor kevés idő múlva valaki hírül hozta, hogy egy szó sem igaz az egész sorozási meséből, való­sággal kétségbeestek. A hídon át a magyar oldalra csak igazolvánnyal, prokázzal, dovolenkával lehet átjutni. Ott még a levegő is más, azt mond­ják. Képesek a komáromiak délutánokat elálldogálni az ,Usek“-ban, míg a dovo­en­­kás cseh őrmester úrtól egy napra szóló átkelési igazolványt ki tudnak erőszakolni. És kiteszik magukat négyszeri megmotozás­­nak, (menet is jövet is magyar és cseh oldalon) csakhogy egy napot „odaát“ tölt­hessenek. Újkomárom és Komárom között komo­lyan, büszkén, kegyetlenül ott hömpölyög a Duna. Egyik partján Magyarország a másikon Szlovenszkó! Az állomás még magyar, de a híd közepén ott éktelenkedik a „demarkáció“ szöges drót kapuival és marcona cseh katonáival. Azon át már csak igazolvánnyal, vagy útlevéllel lehet átjutni, előzőleg azoban a fináncok átkutat­ják a szegény utas csomagját és ha valami új dolgot, (ruhafélét), levelet, esetleg cuk­rot vagy 5000 magyar koronánál több pénzt találnak nála, izgalom nélkül elveszik és ha lármázni mer az illető, még le is csukják. Azért mégis alig akad átkelő, aki a kontyába csavarva, vagy a cipője bélésébe elrejtve ne hozna vagy vinne át levelet. Komárom­ból t. i. se ki, se be nem jár magyar posta és szegény komáromiak csak így lopva tudnak levelet váltani a túloldalon levő szeretteikkel. Ha pedig arról van szó, hogy cukrot kell a túlsó oldalra átcsempészni, azt is megteszik a dunai halászok. Egy kg. cukor 3­50 cseh korona. Gyümölcsöt, főzelékfélét halomszámra láttam a Duna-parti piacon. 3 cseh K.-ért gyönyörű körtéket, 60—80 fillérért szép mag­vaváló szilvát lehetett kapni. A tojásnak 80 f.­1­0 darabja. A tisztviselők cseh pénzben kapják a fizetésüket és bizony nem nyomorognak, mint erre mifelénk. És mégis várva-várják, hogy felszabadul­janak a gyűlölt cseh uralom alól. Szólni nem mernek, csak hallgatva várnak, minden reménységük Horthyban van. Egy ember volt Komáromban, egy bencés tanár, aki ahol csak tehette, vágott egyet a esetieken. Így arról volt szó, hogy Szunyogh tanár prédikál, vagy a kultúr­palotában ő tart előadást, özönlött a nép a szavát hallani. Ő tartotta a komáromi magyar­ságban a lelket, vigasztalójuk, bátorítójuk volt a szegény, elcsüggedt magyaroknak. Egy darabig csak tűrték a csehek, de mikor már nagyon sok borsot tört az orruk alá, a zsupán kormánybiztos egyszerűen kiutasí­totta Komáromból. Köteles volt azonnal elhagyni a várost. Szem nem maradt szá­razon, mikor átment a hídon, még a cseh hídőrség is meghatott arccal nézte, amint a demarkáción utolsót intett a kalapjával. Ilyen könnyen bánnak el a csehek a lelkes magyarokkal, nem is csoda, ha mindenki hallgat, némán tűr és vár.­­ Mikor a túl­oldalon levő Csillagvárba hazafelé masíroz­tak a magyar katonák és jókedvű énekük áthallatszott a Duna másik partjára, de sok magyart láttam, aki titokban megtörülte a könnyező szemét és nézett hosszan, sokáig a távozók után. A komáromi magyarok üdvözlik Horthyt és rendületlenül várják, várják, várják!... Erdélyi Ilona, tömjük a homokot a robbanásra kész fegy­ver szájába. Játszunk a fegyverrel . . . Próbáljuk, hogy csakugyan elpusztul e hát az­­ ország . . .? Ha ellenségeinket a nyakunkra hizlaljuk! . . . — Nem lehet! Tisztára képtelenség el is képzelni, hogy lehessen még magyar, aki nem látja, aki nem érti, vagy aki nem hiszi el még most sem, hogy Magyarország elpusztul, ha magára hagyjuk. — Az éle­tünkről, mindenünkről van hát szó! Min­den erőnk megfeszítésével bírjuk Hazán­kat megszabadítani mindenféle — nyílt, vagy alattomos, külső, vagy belső parazi­táinktól ! Ha bírjuk. Bírjuk, ha akarjuk ! De hát — akarjuk!! — Ha ellenségeinknél a józan ész sza­vát el is bírták nyomni a világuralomra tö­rekvő világfelforgatók szörnyű és ránk oly végzetes hazudozásai, ha nekünk sem hitte el a Nyugat, hogy a Kárpát gyűrű nemcsak Ma­gyarország védőbástyája: hamarabb, mint várható volt, jött a nyugati kultúrát megsem­misítéssel fenyegető keleti áradat rettenetes nyomása. — A vörös falánkság fékezhetet­­len, mert szeretne már halászni a zavaros­ban. De nyugaton is látják már a mester­kedést. — Így érik lassan, de biztosan a mi ügyünk. Ezért legyünk egyek! Ezért legyünk résen! Eljön a felszabadulás. — Mac Swinley, corki polgármester, 1920-ban az Írek négyszázéves szabadság küzdelmének csodás hőse, eddig is köztisz­teletben élt s egész vagyonát az ir moz­galomra áldozta, egy hivatalnok, egy­­ félisten! Az egész világ osztatlan csodálat­tal, tehetetlen meghatottsággal szemléli agóniáját. Augusztus 12-e óta az angol imperializmus rabja, mert hazáját szabadnak, függetlennek akarta látni. Azóta sem parancsra, sem kérésre, sem a szeretet si­ránkozására nem fogad el betevő falatot. Börtönét mint szabad ír polgár hagyja el, vagy meghal, így mondta! Csodálatos erejű honszerelem!! így kell érteni azt, hogy: mindent a hazáért!!! — A bolsevista orosz hadsereg vörös zsidó vezéreinek gyönyörűen sikerült a fő­­hadiszállásain, a vészszentes irodákban lapulni. De váratlanul elkövetkezett egy kis fordulat: az ellenforradalom ott még hamarabb csíphette nyakon az ismert ügyes­séggel szétrebbenő vezérkar egy részét. Hatot megfürdettek hát. De alaposan ám! A lelkük teljesen megtisztulva úszott ki a Névából. Csak a salak — a Náthán, a Kóbi stb. maradt az iszapban . . . FÉLEGYHÁZI HÍRLAP 1920. szeptember 19. KOSO.­­ — Bizony ugy van az: soha sem az Istennek van szüksége a mi imádságunkra. Hanem minket visz rá a nyomorúság, ha már a lélek magától rá nem vezet, hogy igaz hittel, töredelmesen szálljunk ma­gunkba, hogy gondolkozva megacélozzuk akaraterőnket és hogy a meggyőződés ereje nagy elhatározásra juttassa lelkünket, így érhetjük el, hogy az ország romlását meg­akadályozhassuk. Hazánkat a teljes pusztu­lástól megoltalmazzuk. — Eljutunk-e mi valaha — erre a magaslatra?! Van-e jo­gunk — élni?! Vagy jók leszünk majd a rabszolgáknak . . .? — A puskát még a golyó elé akadt porszem is szétveti. És mi bámulatos gon­datlansággal, határtalan könnyelműséggel próbálgatjuk: mi lesz akkor, ha marokkói Gyűjtés a „Mensa Medicá“-ra. Izmos munka, parázs jókedv, élethar­cos vágy, lelkek lobogása, kerítés az ország­végen lesz abból a dús vérből, aki diák­­fiakban az életet, majd ezzel fogják meg­jelölni a magyar határt, magyarpozsgás nemzedék majd ebből fogja meghazudtolni a halált a jövendők felé. Ha kell, lesz mentője keshedt fajtájának, ha kell, lesz végzete gyűlölt elleneinek, de mindenképen az élettel szolgálja ezt. A mi életünket, a halált oltó hadsereg, az a pazarló és pazar­lott tűzpiros diákvér, aki éhes, mert nincs mit ennie. Gazdagabbnak érezzük mi magunkat mindenkinél, öntudatunkat alázná le az, ha kérve koldulnánk össze falatainkat, csak odatartjuk elétek arcainkat, miszerint lás­sátok, nektek van szükségetek mireánk, magyar társadalom. Nem kisebb harcba szegődünk, mint fajtánk élet-halál tusájába. A szláv és német tenger mos le belőle egy-egy szép karajt, befelé pedig idegen, reánk értéktelen ele­mekkel hígul a vérünk, a mieinket megöli háború és kór. Nemcsak a politikát, mester­kedések tudományát, hanem az orvost, a tudományok mesterét is állítsátok nem­zeti ügyetek viselői közé! Legyen az né­pének papja, tisztasága őre, hogy itt e földön harcolja ki nemzetségének öröklétét. Apáthy, a legmagyarabb tudós, Erdély­­honból, szépen a fülünkbe súgja: magyar, lásd, ez a te jövőd attól függ, hogyan tudod megtölteni saját véreddel a te orszá­god. A nagy Magyarország lelki fogalom

Next