Kohó, 1954 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1954-03-01 / 1. szám
az ráragad az övére. Mozgatja benne a nyakát, mint a fudokló liba, de az átkozott, nehéz posztó alig enged. Ragad a nyakához, hátához, lábához. Az eresz alatt újra a falhoz lapul, de hiába. Esik és ott is esik rendületlenül. Csak legalább már elállna, ne zuhogna ennyire. Hiszen tönkrefagy az ember ebben az istentelen időben. Akár a kivert kutya. Annak sincsen otthona. A nagy világban kóborol. Hát ez talán különb! összerázkódik Szabó Gábor, tekintete a magast ostromolja, de nincs ott a sötét felhők között egy hajszálnyi fénysugár sem. Úgy elkeseredett, hogy talán már sohsem derül ki-Csak szűnne már ez a nyomorult eső, hogy a nyavalya törne ki. Éppen most esik. Felfut a lépcsőn, nekiesik a lépcsőnek, rángatja, feszingeti a megbámult kilincset — hasztalan. Az ajtó recseg, ropog, nyikorog rézkilincs, de nem nyílik, öklével a hatalmasat vág a deszkára, olyat dörren a vén ajtó, akár egy kis ágyú. De csak kitart konokul. Nincs mit tovább várnia, végigrohan az udvaron, a kapun kikanyarodik az utcára. A kapu előtt ütközik össze Zsófival. A feleségével. Persze ez nem ázott meg. Tarka esernyő virít a feje fölött. Egy pillanatra egymásra néznek, Szabó vizsgálódva, fürkészve, szúrós tekintettel, Zsófi mosolyogva azt kérdezi: — Már megebédeltél? Szabó úgy érzi, az asszony ugratja, tetteti magát. Gorombán sziszegi: — Ebédeltem. Még tegnap! — Akkor gyere vissza, hisz bőrig ázol. Ez az! bőrig! És miattad, Zsófi miatt. Vagy talán nem tudja? Ráförmed: — Hol a kulcs? Zsófi önkénytelenül tapogatni kezdi a zsebeit. Elő is kerül egy rozsdás kulcs. — Ne haragudj ■ , elfelejtettem... azt hittem, rendes időben jövök ... — néz ártatlanul Szabóra. — Na gyere •.. — Menjen az isten ... — morogja Szabó, vagy három lépésről viszsza, mert elindul, ugyancsak szedi a lábait, összezsugorodik az esőben, felesége értetlenül topog a kapuban percekig. Szabó nem lát, nem hall, a sarat, a vizet nem kerüli az úton, mely a gödrökben már megtelepedett. Csak neki mindennek egyenesen. Mert az nem véletlen, hogy mostanában Zsófi csak úgy el-elmarad. Hol ezért hol azér. Kifogás az Van bőven. De azért őt senki ne nézze ökörnek! Úgy jár mostanában, úgy öltözködik, akár egy dáma. Nem neki, az bizonyos. Mert addig voltak jól, míg nem abajgatta magát. Azóta? Nem ebédel. A lakása is rendetlen, hát otthon ez?! Csak a tűz ég a kályhában, de nincs itt meleg egy szikrányi sem! Valami, vagy talán valaki van a dologban! Nem nyugszom, míg meg nem tudom! S azzal sarkon fordul, visszamegy. Kivágja a konyhaajtót, s az asztal mellett leroskad az egyik székre. Cipőjéről a sár a konyhaföldre hull. — Ebédet! Zsófi pattan is engedelmesen, sürög-forog a szűk konyhában, alig telik néhány pillanat, ott az ennivaló Szabó előtt az asztalon. Persze hideg. Egy kis szalonna, retek, zöldhagyma, miegymás. Ezzel kész. Ehetsz, Szabó! De nem nyúl hozzá, csak dülledt szemekkel a tányérra, bámul de alig látja. Más motor az Zsófi a felesége, aki eddig agyában jutott. Hogy elmaradozik a más kedvéért, őt csak megtűri. A pénzéért, a fizetésért. Nekiugrik a kérdéssel: — Hol csavarogtál? Zsófi érzi a közelgő vihart, nagy szemeit ártatlanul veti Szabóra: — Hiszen tudod ... Gábor .. . Szabó az asztalra csap nyitott tenyérrel, az asztal beleremeg, s egy hitvány retek a tányérból kiugrik az asztalra. — Azt kérdeztem hol voltál? — Hát az irodában na!. • Nem jöhetek mindig, amikor akarok! Szabót azonban nem szereli le a nyájas hang, hátradől a széken, akár a vizsgálóbíró: — Úgy?! Aztán ki nem enged? — Ki?! — kérdezi vissza Zsófi. — Az osztályvezető! — Az! — ugrik fel a székről Szabó — szóval ő! Az osztályvezető úr kedvéért mi! Azért éhezek én nap mint nap, ugye? Azért nincs, aki egy gombot felvarrjon a kabátomra, ha leszakad! Az osztályvezető! Azért cicomázod magad órák hosszáig a tükörben, mi? Zsófi megütközve néz a kiabáló férfire, aztán csittítani próbálja: — Te mondtad, hogy dolgozni menjek. — De nem ezért, a kutyaistenét! Hanem a gyerekek miatt. Hogy megéljünk tisztességesen! Ruházni tudjuk őket! De nem azért, hogy az osztályvezetővel enyelegj! — De Gábor ... — Azt hiszed, nem tudom? Azt hitted, vak vagyok? Mert mióta maradozol el? Csak egy pár hete Figyeltelek, ne félj! Beleszédültél, mi meg mehetünk a vizeskupának! A gyerekek is! Most is hol vannak! — Asszony hátrahúzódik, ijedten a falnak támaszkodik. — Nem tudom. . . Kimehettek valahová . . . — Persze... a nagy világba! Az utcára! így aztán ember lesz belőlük, mi?! Betörők, de nem emberek! Pedig az én családomban eddig mindenki becsületes volt! Az asszony sápadt arca egyszerre elvörösödik, előre is lép, vissza akar vágni, de aztán meggondolja. — Nem lehetek egyszerre két helyen, ha dolgozom..! Szabó belevág, nem engedi magyarázkodni: — Az is munka?! Persze az osztály ... De akkor Zsófi már nem győzi tovább, odapattan Szabó elé s kiabálni kezd: — Hallgass Te! Nincs neked belátásod, annyit dolgozom rád, akár egy barom! Nappal a munkahelyemen, ha hazajövök, a gyerekek körül, mosni, főzni, éjjel-nappal! Az neked mindegy! S te talán segítesz-e nekem! Nincs egy perc szabad időm, olyan vagyok, akár egy félbolond. Az egész életem örök rohanás. Hogy legyen neked, meg a kölykeidnek! — Akkor hagyd abban! — üvölti Szabó. — Énrám ne keress, rám ne dolgozz, akkor mától itthon maradsz! Zsófi liheg, kapkodja a levegőt: — Azt nem! Szabó kap a szón: Na, ugye, itt van a kutya eltemetve. — Persze, akkor mi lesz az osztályvezetővel? Az csak elsőbb dolog, mint én meg a gyerekek, mi? — A gyerekeket hagyd ki ebből a játékból. Amit teszek, értük teszem! — Azt tudomásul vedd, hogy elég volt ebből a nyomorúságos életből. Ha nem változtatsz, elválok tőled, a jóistenét! Ez aztán megüti a Zsófi szívét, mert ilyet még nem mondott neki soha Gábor. Ez nem akármiért kötekedik. Ezt direkt csinálja. Mert válni akar. Ürügyet keres. — Jó, azt megteheted! Szabó is megijedt attól, amit Zsófinak mondott, de már nem lehet visszaszívni, meg nem is akarja. Mert Zsófi egyszerre hozzájárul váláshoz. Biztos nem véletlenül. Ezt a akarja ez! Hogy aztán az osztályvezető. . . — Hát akkor jó.. akkor ebbe maradunk! Zsófi felveti a fejét, dacosan, büszkén, de az arca lángvörös. Tüzel a szeme, különös módon vibrálni kezd. — Ebbe! Azt hiszed, nem élek meg egyedül? Eddig is a magam munkája tartott fenn! Legalább nem dolgozom szakadtig! Gábor az ajtóhoz lép, már menne kifelé, s akkor meglátja az udvaron a tócsa közepén a két fiút. Paskolnak a vízben, ugrándoznak, a szurtos lé magasra csap körülöttük, úgy nevetnek, harsogva, semmit sem tudó boldogsággal, hogy Szabó megáll egy pillanatra. Nézi, bámulja őket sokáig, szótlanul. A szíve úgy kalapál, bolondul, hogy szinte hallani. 17