Tükör, 1923 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1923-09-17 / 1. szám

V FEI-ELOS SZERKESZTŐ: TÓTH SÁNDOR. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL CLUJ-KOLOZSVÁ­R, „transylvánia”- szálló. "P f?Sl Románnak és magyarnak, akik ebben az országban élünk, össze kell fogni, kezet nyújtani nyíltan és becsületesen, mert ez az óra az a bizonyos tizenkettedik, amikor már azért az időért is kár, amíg a mutatóra nézünk. Ebben a gyönyörű, gazdag országban a közállapotok nemhogy kö­zelednének, hanem egyre és ijesztőb­ben távolodnak attól a bizonyos kon­szolidációtól, mely alatt nyugalmunkat, biztonságunkat, felújulásunkat értjük valamennyien. Munkánk után élni aka­runk : ez milliók és milliók vágya, imája ebben az országban s a hitet, melyet esztendők óta mardos a kétség, nem lehet és nem szabad lerombolni. Kapcsoljuk ki, románok és magya­rok, egyelőre a politikát. A politizálás luxus, mi pedig most ehhez nagyon szegények vagyunk. Ráérünk majd vitat­kozni, ráérünk apróbb ügyeink elinté­zésére. Teremtsük meg végre az or­szágban, magunk közt a konszolidációt, melytől már a holnapunk és holnap­­utánunk függ. A konszolidációnak két alapfeltétele van : a munka és a munka megbecsülése. Ne nézzük azt, hogy milyen nyelven beszélünk, tekintsünk mindenkiben, aki dolgozik, egy darabka nemzeti értéket. Abban pedig, aki nem dolgozik s munkánkon élősködik, ne lássunk mást, mint ellenséget. Mert az ellenség, higgyék­ el végre a hatalom birtokosai, nem jön kívülről, hanem belülről. Itt élősködik derék, dolgozó­­népek testén. Nincs az élősek­­­nek faja és vallása. Egyaránt termeli minden nép annál a természetes folya­matnál, melyet kiválasztásnak neveznek. A legnagyobb bűn faji kérdést csinálni, mikor a hibákat és bűnöket keressük. A hibák keresését kezdje mindenki ön­magán, ez egy régi bölcs igazság s ez vonatkozik népekre és nemzetekre is. Úgy érzi várjon a románság : megtett-e mindent, hogy a körülötte élő kisebb­ségeknek ne legyen okuk és joguk pa­naszkodni? És a kisebbségek mai ve­zetői is tisztán álljanak e kérdés elé : megvan-e minden kellékük ahhoz, hogy két millió magyart képviseljenek s nem-e buknak meg nagy érdekek apró személyi és hiúsági kérdéseken ? Itt élünk románok és magyarok évszázadok óta s meg kell értsük és becsüljük egymást. Ha nem más, a ter­mészet, a hegyek, a völgyek, az erőt jelentő mezők és folyók parancsolják ezt ránk. Egymástól külön csak mind­annyiunk kárára dolgozhatunk. S ennek az önző munkának mérges gyümölcse azt öli meg, aki a magot elvetette s dús aratást remélt. A Tükör az építés munkájának szolgálatában áll s­ felajánlja a maga szerény eszközeit és becsületes és tiszta szándékait. Azokkal akarunk egy uton haladni, akik a konszolidációt szolgálják. Akár románok, akár magya­rok. Ez a programmunk. S ebben a programmban nem ismerünk megalku­vást s ha hangunk néha rideg és erős, ez olyan természetes, mint mikor a ban­ditáktól megtámadott segítségért kiált- Sorstragédia. Irta : Györi Ernő. Néhány szó a tragédia hősnőjéről. Az indus legenda mondja Arvaizárók a győzhetetlen és irgalmatlan királyfi­ról : nem volt szíve. Irtózatos seregei élén városokat égetett fel, amelyeknek büszke falai a földdel tétettek egyenlővé és ahol nemrég még a gyermekek édes kacagása trillázott a napsugarakban, ott a lelketlen királyfi elvetette a halált és a mérges harapásu kobra-kigyók is ál­­mélkodva sziszegtek csupán a királyfi kegyetlenségéről. És az nem könyörült meg senkin : kiirtotta az anyákat, hogy ne adjanak több életet a feldúlt földnek és szentéretű­ remetéket kihurcolt bar­langjaikból, hogy gyönyörködjék vad katonáiban, akik e bús, magános, véd­telen, felette sovány öregeket kender­kötélen felaggatták a lombos tamin-fák ágaira, ahol azok szelíden hintáztak a szélben, mint valami pokoli ősz néma, kiszáradt gyümölcsei, amig a királyfi gyöngéd tapssal fejezte ki tetszését. . . És a vad elefántok csordái tapostak neki véres országutat a virágzó falva­kon keresztül, amerre a királyfi gőgös mosollyal elvonult és nem volt irgalom sem az öregeknek, sem azoknak, akik még nem ízlelték meg mohó­­szájjal a szerelem gyönyöreit. . . Modnyák, hogy Buddha oltára előtt ölette meg a meny­asszonyt s azután így szólott az ér­v’M ■ '!-en'.'.'-lipz : f -1 — Hiszen édes megadással karjaid­ban alszik a te mátkád ! . .. Mért nem esküszöl neki örök hűséget? Nem, ennek a királyfinak szívében halvány nyoma sem volt az isteni rész­vétnek. És,h így szól az ősi legenda, amelyet leginkább vén szénégetők mesélnek ámuló unokáiknak, késő, lomha éjszakában, ha beáll az esős évszak és a nedvesség eloltja a rőzsék vörösen lobogó füzét,— az a szívtelen királyfi egyszer egyedül lovagolt az erdőn, amikor észrevette, hogy egy kis veréb fióka kiesett a puha fész­kéből, egyenesen a ravasz róka elé, amely azonnal kitátotta torkát, hogy hamm ! egy harapással kioltsa a bús, ügyetlen verébkölyök életét. . . Akkor a királyfi olyasmit érzett, amit még soha, soha. . . kardjához kapott és leugorva lováról, a kétségbeesetten csipogó madárfióka védelmére sietett. . . Egy pillanat. . . Már-már odaért, ami­kor a róka elkapta a menekülő kisma­dár szárnyát és eltűnt gyönge zsák­mányával a bokrok sűrűjében .. . Nem én mondom, a vén indiai szénégetők lelkén száradjon, ha nem igaz , akkor a szívtelen Arvaira királyfi szeméből könny csordult ki és soha, soha többé élő lelket nem bántott ... De meg­bánva véres bűneit, elvonult nap­nyugat felé egy irdatlan rengetegbe és mint alázatos, siró remete fejezte be földi életét. .. Mi, akik most élünk ezen a világon, valamennyien Arvaira királyfiak va­gyunk ... Országok rombadőlnek, folyók sodorják partra a viaszsárga arcú hul­lákat, égő házakból százezrek bomlott üvöltése zeneiül, őrült anyák halk alta­tódalt dúdolnak halott gyermekeiknek : mit bánjuk mi ! . . . De íme, nézzétek : egy szürke ember-verebet emelek fel a porból, aki némán hanyatlott el a véres tornán, amit életnek hívnak . . . ÓT' nézzétek e tragédia hősnőjét, a könnyű, vidám­ táncosnőt, millió és millió szívtelen Arvaira királyfiak, hátha még tudtok sírni . . . Vásári szerelem. A tragédia hősnőjét, Dán Niels kis­­aszszonynak hívják és jelenleg egy ko­lozsvári mulatóhelyen táncol. Niels kisasszony, bármily szőke és légies, egy porszem a végtelen éjsza­kából, aki csillog és lobog és néha­­ elég,­­ a szerelem vásárán, ahol hab­könnyű tüllruhája lángol a reflektorok vérző tűzében ... Ó, bizonyára ki is találtátok már: Niels kisasszony sze­gény, szőke táncosnő, banális árucikk részeg és szentimentális gazdagok szá­mára . . . Nos, ennek a boldogtalan Niels kisasszonynak a történetét sokan ismerik: valaki szerette szegény tán­cosnőt, aki nem tudta máskép meg­oldani ezt a problémát, mint egy re­volverrel ... A fegyvert először Niels kisasszony homlokára illesztette az őrült szerelmes, azután önmagát lőtte fejbe. Niels kisasszonyhoz kegyelmes volt a végzet : felgyógyult, míg az el­szánt szerelmest kivitték a csöndes kisvárosi temetőbe . . . Ezt tette a sors Niels kisasszonnyal. Banális, rendőri hír. Az elátkozott. És a rendőrök tovább kutattak : nem két ember élete érdekelte őket, hanem a titokzatos browning . . . Hogy került a fegyver az öngyilkos kezébe ? A detektívek elszéledtek az éjszaká­­ban.Jók, bér a­­valamikor a szerelem vásárán. Niels kisasszonyt átkozta az idegen. És így szólt : én tönkrementem . . . legyen Niels is átkozott . . . Akkor mindenki nevetett rajta, a szőke táncosnő is ... Később az ide­gen eljött a mulatóhelyre és eladogatta holmijait. . . Egy téli bunda . . . Arra akadt vevő . . . Óra, óralánc, zománcos amulett ... Jó áron elkelt. Akkor az idegen egy revolvert hozott. Remek fegyver volt, könnyű, nemes browning ... Az emberek megbámulták, de senkinek sem volt kedve hozzá..I­gaz, egy kicsit drágállották is talán. Nézzék meg, mondta az idegen, ezt a bonyolult és mégis oly kifogástalanul tökéletes szerkezetet, minden pénzt megér. Valaki szólott . Valóban szép darab, adja ide. Az idegen furcsán mosolygott. Ön­nek olcsóbban is adom. Látom, hogy ért a fegyverhez . . . A vásár megköttetett. Az idegen, aki megátkozta valamikor Niels kisasszonyt, mosolyogva tovább állt... Többé nem is látták ott soha. De három nap múlva, a vevő a re­volvert Niels kisasszony homlokára illesztette, aki véresen hanyatlott el . . . Azután önmagát lőtte agyon. Ezeknek az „adómenteseknek“ nincs üzlethelyiségük, nincs házuk, sőt a legtöbbnek még rendes lakása sincs. Utaznak. Az útvonaluk Bécs, Budapest és Bukarest között van s így számukra Nagyvárad, Kolozsvár, Arad, Temesvár, csak egy-egy állomás. Ezeken az állo­másokon néha hónapokig várnak, ha nem egyébre, egy kedvező üzleti alka­lomra. S ezalatt fejedelmileg élnek. Elegáns hotelekben laknak. A legelső éttermeket látogatják s a legjobb ven­dégei a bároknak és mulatóknak. A háború alatt táncosoknak hívták őket, most valutáznak, csempésznek, kijár­nak s hasonló kitűnő üzletekkel fog­lalkoznak. A vagyonuk, a keresetük ki­számíthatatlan s ellenőrizhetetlen. Az bizonyos, hogy nem egy közöttük va­gyonokat keres. A pénzügyi hatóságok nagyon le­leményesek abban, hogy lehet minél több adót az „alanyból“ kipréselni. Valami módot csak lehetne találni arra is, hogy ezeket az élősdieket meg­adóztassák. Ha másként nem, a leg­­drasztikusabb eszközzel, adózási razzi­ákkal. De félős, hogy itt is a már agyonadózott közönséget molesztálnák. Akiket nem érint az adókivetés. A különböző adókivető­ bizottságok még nem fejezték be a munkájukat, szorgalmasan folyik az adókivetés és a behajtás. A pénzügyi hatóságok olyan hatalmas apparátussal dolgoznak, hogy azt lehetne hinni, hogy senki sem tud kibújni az adókivetés alól. De ez csak látszat. Mert míg a kereskedőket, ipa­rosokat, orvosokat, ügyvédeket, sőt művészeket és írókat horribilis adók­kal sújtják, addig egész csomó „adó­alany" hárítja el magától azt a meg­tiszteltetést, hogy a közterhek viselő­ben részt vegyen. Ara 2­lej 1923. szeptember 17. a muammown XI. évf. 1. szám MEGJELENIK MINDEN HÉTFŐN 7 . A magyar színészet büszkesége egy pesti lebujban, Kávéházi artistákkal lép fel Dezséri Gyula o’.sTLiil iCIop . i tus ic.'t/afi­u .hp‘Or­ Dezséri Gyuláról, a kolozsvári M­agyar Színház örökös tagjáról, aki három év­vel ezelőtt hetven éves fejjel szánta el magát arra, hogy Budapestre repat­riáljon. Dezséri Gyulának, aki a leg­nagyobb magyar színjátszók egyike, Kolozsvár volt a városa, idetartozik ő hozzánk s annak idején minden szer­ződési ajánlatot, mely Budapestről jött, kereken visszautasított. Leánya, Dezséri Emma és vajé, a kedves, de mindig fantasztikus terveken ábrándozó Gálosi Zoltán vették rá az öreg művészt, hogy hagyja itt Kolozsvárt, az ő színházát, a felesége virágos sírját a házsongárdi temetőben, régi barátait, megszokott vendéglőjét és szaladjon öreg­ lábaival rózsaszínű álmok után fel a magyar fővárosba . . . Mindenki tudja, hogy mennyit csa­lódtak azok, akik könnyelműen hűtle­nek lettek ehez a földhöz. A legna­gyobb csalódás azonban a mi drága öreg Dezséri bácsinkat érte s ami vele történt, azért a pesti magyarok és ke­resztények helyett mi, erdélyiek szé­gyelljük magunkat. Küzdelem után ju­tott egy kis­ szobához,, szerződést a Nemzeti Színház helyett a Rennais­­sance Színházban kapott, ahol az igaz­gató egy volt kolozsvári újságíró, Har­sányi­ Zsolt, inasszerepeket játszatott a magyar művészet veteránjával. Abban az országban, ahol oly kevés már az érték, nem tudták megbecsülni Dezséri Gyulát. Budapesten, ahol báró Horváth Emil és társai palotákat vásárolhattak, csak padlásszoba jutott Dezséri Gyulá­nak. De ez sem sokáig, mert kitették végül is a nyomorúságos kis odújából. Megtörtént vele az is, hogy szeptem­berben nem kapott szerződést. Szalad­gált az öreg Dezséri szerződés után, volt néhány régi erdélyi barátja, akik exponálták érte magukat, de hiába. A nagy pesti színházak, elsősorban a Nemzeti, nem szerződhette Dezsérit. Ezt írták meg a héten a kolozsvári lapok, most pedig a Szinház és Tár­saság közli budapesti értesülés alap­ján, hogy Dezséri Gyula mégis kapott

Next

/
Thumbnails
Contents