Komárom Megyei Dolgozók Lapja, 1955. augusztus (10. évfolyam, 62-69. szám)

1955-08-03 / 62. szám

4 Mikor nyílik meg újra a tatabányai Szabadság filmszínház ? Jogos türelmetlenséggel kérdik a tatabányai dolgozók, hogy mikor nyílik meg újra a Szabadság filmszínház. A 60 000 lakosú városnak jelenleg csak egy említésre méltó rendszeresen játszó filmszínháza van. A különben is nagy területen fekvő város dolgozóinak igényét a meglévő működő filmszínházat még március elején bezárták, mert — szakértők véleménye szerint — életveszélyes. Azóta zárva van az épület, de az újjáépítést még nem kezdték meg. ház. Olvasóink kérik, írjuk meg, mikor készül el a filmszínVálaszként elmondjuk a hivatalok közt hányódó ügy történetét. Ott kell kezdeni, hogy már tavaly nyáron — szakértők véleménye szerint — életveszélyes volt az épület. A tetőszerkezet gyengén állt. Akkor Szűcs István ácsmester 4500 forintos költséggel renoválta. Februárig jó is volt, de februárban a Tatabányai 47-es Építkezési Vállalat újra felülvizsgálta és így is életveszélyesenek találta. Március elején az Esztergomi Tervezőiroda mérnöke is megnézte. A vélemények alapján a városi tanács mérnöki osztálya bezáratta a filmszínházat. A megyei Moziüzemi Vállalatnak 250 000 forintos felújítási kerete van erre az évre. Az egész összeget erre a célra szánták. A megyei tanács tervosztálya megállapodást kötött az Esztergomi Tervezőirodával, hogy készítsenek tervet. A terv hosszú ideig készült. Úgy tervezték, hogy teljesen új vasbeton szerkezetet készítenek a tetőhöz. Június végén benyújtották a tervet a megyei tanács tervosztályára. A terv megvalósításához azonban 350 000 forintra lenne szükség. Éppen 100 000 forint hiányzik. A megyei tanács valahogyan biztosítaná is ezt az összeget, de más nehézség is van: nincs építővállalat, amely elvállalná a munkát. A 47-es Építkezési Vállalat ebben az évben már nem vállalja. A jövő évre maradna tehát az építkezés. Igen ám, de az évi költségvetést nem lehet átvinni a jövő évre. Nem szólva arról, hogy a filmszínházra is szükség lenne már. A Tatarozó Vállalat igazgatója szerint azonban nem is annyira veszélyes az épület, hogy két hónap alatt — kevesebb munkával — rendbe ne lehetne hozni , most kezdődik elölről a történet. Újabb szakértőket hivatnak ki, hogy vizsgálják meg az épületet. Ha úgy döntenek, hogy nem életveszélyes, akkor talán még az ősszel újra megnyitják a filmszínházat. De az is lehet, hogy a tatabányai közönség továbbra is filmszínház nélkül marad. Tudjuk ez a válasz nem megnyugtató. Nem is a közönség megnyugtatására írtuk, inkább a közönség nevében azokhoz, akiken a filmszínház újjáépítése múlik. Komárom megyeI DOLGOZÓK LAPJA Egy meg nem érdemelt sikerről zett. A műsor első része megszokott esztrád-műsor volt. A komikusok semmi újat sem tudtak hozni. A műsorközlő Murányi Lili elcsépelt vicceket mondott, műkedvelő ízű humorával, nagyképűségével igyekezett megszerettetni magát a közönséggel. Ezt azonban még elhallgattuk volna, mert a kitűnő artista-számok igazán elismerést érdemelnek. De azt már nem lehet elhallgatni, hogy egy Verdi operarészlet és egy táncsláger egymás mellé kerüljön. A komoly zene és a sláger hívei között folyó vitát akarták ugyanis eldönteni az együttes tagjai. Borvető János, a Fővárosi Operettszínház tagja operarészleteket énekelt, Kardos Magda pedig táncdalokat. Egy operarészlet után mindig egy táncdal következett. Aztán a közönség tapsa döntött, így került egymásmellé egy Verdi operarészlet és a „Csellengő kis csacsi" kezdetű sláger. Úgy döntöttek aztán az énekesek, hogy mindegyik egyformán jó a maga helyén. Hát Verdi operának semmi helye sincs a Budapest Varieté műsorában, még ilyen formában sem! S nem helyes az sem, hogy nebb, éppen a legértelmetlelegízléstelenebb táncslágereket választották ki. A második részben a Csárdáskirálynő paródiáját láthattuk. A paródia műfaja hasznos és értékes. Bíráló ereje van a jó paródiának. A mű jellemző tulajdonságait felnagyítja, s a hibákat szembetűnőbbé, nevetségessé teszi. „A mi kis nőnk" azonban csárdáskirálynem paródia. Még a paródia rokonműfajaival sem lehet meghatározni, mert nem is travesztia és nem is persziflázs. Valahogy így lehetne megmagyarázni: Csárdáskirálynő motívumaiból a összekevert értelmetlen bohózat, pesti vagán nyelven megírva. Se eleje, se vége, se tartalma, se értelme. A közönségnek tetszik, mert egy népszerű operett legszebb dallamait idézi és a helyzetkomikumok néha mulatságosak. Nem hiányzott az ízléstelen sikerhajhászás sem. A kis liliputi táncos, Komáromi István és Karikás Zsuzsa szerelmi jelenete visszatetsző, természetellenes volt. Kétségtelen, hogy az előadásnak sikere volt. Olcsó siker! Gyüszi László Már az előadás előtti napokban minden jegy elkelt Budapest Varieté július 28-i a vendégszereplésére. Jó volt a közönségszervezés? Nem került nagy fáradtságba. Az utcákon megjelentek a plakátok, s hirdették, hogy a Budapest Varieté bemutatja „A mi kis csárdáskirálynőnk“ című operett-paródiát. Ennyi elég volt. A dolgozók munka utáni üdülésének szánták műsorukat az együttes tagjai. Nevettetni, szórakoztatni; ez volt a céljuk. Nem rossz a szándék, hiszen mindenki szeret nevetni. De ez a nevető kedvet igazán tartalmas humorral kell gyümölcsöztetni. A műsorból ez hiány 1955. augusztus 3. Magyarország legrégibb fémöntő műhelyét tárták fel az esztergomi vasútállomás mellett Már beszámoltunk arról, hogy az esztergomi vasútállomás töltése mellett igen jelentős értékű, XI. századbeli épületmaradványok és sírleletek kerültek felszínre. A jórészben társadalmi munkával végzett feltárások során újabb egyedülálló most lelettel gazdagodtunk. A vasúti töltés alá benyúló középső templomépület csarnokában, főhajójában — abban a legalsó rétegben, ahol a legrégibb XI. századi tetemek nyugszanak — Szepessy Géza, a munkálatok szervezője egy kemence maradványaira bukkant. A régészeti rétegek szintviszonyai bizonyossá teszik, hogy ez a kétaknás, fujtatónyílással ellátott, 1 méter átmérős tűzterű kemence X —XI. századi — a templomépítés koránál régebbi — szláv vagy fémöntőkemence, magyar úgynevezett „friss előkemence” volt. Az átégett anyagból épített kemencemaradvány közelében kilószámra kerülnek felszínre a fémolvasztáshoz használt bronz és ezüströgök. Csehszlovák mót szaktudósok és néután most a Magyar Nemzeti Múzeum megbízásából Szabó György muzeológus, a régi magyar kovácsmesterség és ötvösség szakkutatója tekintette meg a kemencét. Szakvéleményét röviden a következőkben foglalta össze: „A fémöntő-kemence alkalmasint a magyar honfoglalást követő évszázadból, vagy annál korábbi időkből — talán még a morva birodalom szláv idejéből — való. Mint a korból való technikai berendezés:gészetünkben hazai réegyedülálló lehet. eddig Valószínű, hogy, a kemence nem magánosan állt: az orosz régészet analógiái, hasonló tárásai fémkemence-felarra utalnak, hogy több ilyen friss elő kemence állott égősorban, vagy patkóalakú elrendezésben, egymás mellett. Egyedülálló lelet lévén, a Nemzeti Múzeum elhatározta, hogy a kemencét úgy, amint van, egy tömbben emeli ki. A kiemelés nagy földmozgatást igénylő, bonyolult munkáját az esztergomi múzeummal s az esztergomi, illetve dorogi járási múzeumbarátok munkabrigádjával együtt Baky Győző, a Nemzeti Múzeum restaurátor osztályának vezetője ez év augusztusában kezdi meg. A helyi levéltárak középkori oklevelei alapján állapították meg, hogy a jelenlegi esztergomi vasútállomás területe a középkorban „Kovácsi” néven a magyar királyok esztergomi pénzverőinek falva volt. Itt laktak azok az esztergomi pénzverő kovácsok, akik 1255-ben az esztergomi királyi székhelynek Buda várába való átköltözésekor IV. Bélától Budán családostul, vámmentességet kaptak. 1337 között e 1270 és népes ötvös falunak, Kovácsinak három matemploma is plébávolt. Az egyik Mihály arkangyal, a másik János evangélista, a harmadik Kozma és Damján vértanúk tiszteletére épült. A leggazdagabb és legnagyobb jövedelmű a Kozma és Damján tiszteletére emelt templom: papjának évi jövedelme 3 márka volt. Gyanítható, hogy az esztergomi vasúttöltés melletti templomrom a Kozma és Damján-plébánia romja — ugyanis a szovjet bebizonyította, régészet hogy orosz kultúrterületen a középkori Kozma és Damján-templomok mindenütt a kovácsok, ötvösök telepei körül jelennek meg: a középkor hitvilágában Kozma és Damján a kovácsok védőszentjei voltak. (Kovácsi három temploma közül az egyik szerény méretű kápolna romjait — a Szent Mihály- vagy Szent János-kápolna alapfalának egy részletét — Szepessy Géza kutatónk az esztergomi vasútállomástól keletre a vasúti töltés túloldala közelében, a régi feljegyzések nyomán szintén felfedezte.) Az újabb megállapítások valószínűvé teszik, hogy e területen egy X. századi fémöntő (kovács) telepen működött. Ennek helyére épült a XI. században a Kozma és Damján-templom. A templom belső padlószintjét mintegy fél méterrel magasabbra vették, mint ahol korábban a fémöntők agyagkemencéi voltak, s így magyarázható, hogy I. István korában a templom belsejében ugyanolyan rétegre ásták le az eltemetettek sírgödreit, mint amilyen mélységben korábban az ötvösök kemencéi voltak. Az esztergomi ásatások folytatását a Nemzeti Múzeum támogatja annak reményében, hogy a fémöntő-kemence, egyik legkorábbi ipartörténeti emlékünk, kiemelésének munkájában a dorog-esztergomi múzeumbarátok s a múzeumügyet támogató dorogi járási üzemek is segítségünkre lesznek. Dr. Zolnay László Mi a hiba a kesztölci kultúrcsoportnál? A kesztölci kultúrotthonban mindig mozgalmas volt az élet. A község szlovák nemzetiségű ének- és tánccsoportja már sok sikert ért el a megyehatáron túl is. Az állam is támogatta a csoportot: többezer forintos költséggel újjáépítették a kultúrotthont. Most hatalmas előadóterem, színpad, olvasó, könyvtár és ping-pongszoba várja a kesztölci dolgozókat. A kultúrcsoport hosszú időn keresztül meg is hálálta ezt a segítséget. Sikeres szerepléseikről az oklevelek egész sora tanúskodik. Legutoljára a tatabányai ifjúsági találkozóról hozott oklevelet az ének- és táncegyüttes. Azóta azonban megszűnt a kulturális élet Kesztölcön. Ennek már több mint egy hónapja. De a járási tanács népművelési csoportja még most sem szerzett róla tudomást. (Hogyan tudnák akkor segíteni őket?) Arra, hogy a csoport tagjai között megindult a vita, a széthúzás, az adott okot, hogy leváltották a kultúrcsoport művészeti vezetőjét, Gyenes Józsefet. Burányi István elvtársnak, a községi tanács titkárának véleménye szerint a vita most már odáig fajult, hogy az eddig igen egységes csoport felbomlásával fenyeget. A kultúrotthon igazgató nagyon elfoglalt ember. Könyvelő a bányánál, tanácstag, s most a cséplés idején a község tűzoltóparancsnoka is, így bizony nem nagyon tud a fiatalokkal foglalkozni. A kultúrotthon estéről estére zárva marad. A kesztölci kultúrcsoport munkájára pedig ebben az időszakban is igen nagy szükség lenne. Ének- és táncszámokkal agitálhatnának a cséplés és begyűjtés sikere mellett. A járási tanács abban a tudatban él, hogy a kesztölci csoport a legjobb, s nem is tudják, hogy most semmit sem csinálnak. Felelős ezért a dorogi járási tanács népművelési csoportja, mert a „dédelgetett“ csoport felett eddig sem gyakoroltak nagy ellenőrzést. Most pedig, amikor a legnagyobb szükség lenne a támogatásra, feléjük sem néznek. Sürgőssegítségre van szükség nemcsak a járási, de a megyei tanács népművelési szervei részéről is, hogy megoldódjék a csoport művészeti vezetése, megszűnjön a viszály, s ezután is olyan jól tudjanak dolgozni, mint eddig. Somogyvári László „A bányászok hangulata nyugodt...** Tatabánya bányászainak munkásmozgalmáról már jentek meg írásaim. 1953-ban is JeAkkor csupán néhány kiemelkedő eseményt dolgoztam fel, 1954-óta négy nagy levéltárban végzett kutatásom alapján hozzáfoghattam bányászaink munkásmozgalma történetének időrendben való közléséhez. A tavalyi bányásznapra az 1896 és 1919 közötti időszakot dolgoztam fel. Most folyamatosan, ismét időrendben megírom az 1919 — 1945 évek történetét. Bár cikksorozatom nagyrészt új anyagra épül, mégis — a teljesség és a szoros belső összefüggés miatt — újra be kellett építenem cikkeimbe az 1953-ban már közölt anyagom egy részét. (BL.) Az 1919 szeptember 6-án eldör** dült csendőrsortüzet, a golyóroncsolta bányászok jajkiáltását az egész ellenforradalom szörnyű jelképének tekinthetjük: csendőrpuska a hatalom birtokosainak kezében, jajkiáltás a védtelenül kiszolgáltatott dolgozók ajkán. A csendőrök fegyverére támaszkodva jelenti a bányászok hóhéra, Huber főhadnagy már szeptember 18-án, hogy „A bányászok 60 százalékának nyugodt a hangulata, s csak 40 százaléknál nyomott.“ Ez a jelentés is, mint Hubernek minden egyéb jelentése, szemenszedett hazugság. Hogyan is lehetett a bányászoknak „nyugodt“ a hangulata, mikor az egész bányatelep meg volt rakva csendőrökkel és katonákkal, a kórházban sorra haltak meg a sortűz súlyosan sebesült áldozatai. Tatabánya igazi hangulatát a Huberféle arcátlan jelentéseknél sokkal hívebben rögzíti a szeptember végén kelt németnyelvű bányászmemorandum, melyet a Magyarország nagyrészét megszálló román hadsereg főparancsnokságához intéztek: „A bányavidéken hetek óta ott tartózkodó csendőrök és katonatisztek a legvéresebb erőszakosságokat követik el az ártatlan bányászok ellen és ezáltal a bányászok között a legnagyobb izgalom keletkezett.“ (Entsteht, dadurch unter den Bergarbeitern die grösste Aufregung.) A memorandum a szeptember elejei „szomorú eseményekre“ hivatkozik és hagsúlyozza, hogy a bányászok jelenlegi végsőkig felizgatott hangulatában minden pillanatban várható hasonló katasztrófa kitörése. (Magyar Munkásmozgalmi Intézet Archívuma A. XXII. 7/1924.) Így fest hát a Huber által 60 százalékban „nyugodt“-nak és 40 százalékban „nyomott”nak feltüntetett bányászhangulat. A valódi helyzet ismeretében nem csodálkozhatunk tehát, ha a tatabányai bányászok elkeseredett gyűlölettel fordulnak a fehérterror ellen, s őszinte szívvel kívánják vissza a Tanácsköztársaságot. Gyűlöletük nemcsak a fehérterror nyílt formái ellen irányult, hanem az álcázott formák ellen is. Az ellenforradalmi fasizmus szociális demagógiával igyekezett tömegbefolyásra szert tenni. Ezért küldték a keresztény-szocialista szakszervezetek már 1919 őszén Tatabányára agitátoraikat, hogy ott kiépítsék szervezeteiket. De a bányászok fejlett politikai öntudatát bizonyítja, hogy nem tudják megtéveszteni őket, mert amikor 1919 őszén egy keresztényszocialista szerkesztő így kezdte Tatabányán a beszédét: „Tisztelt munkások és testvérek‘ — a bányászok hatalmas tiltakozással kiáltoztak: „Mi elvtársak vagyunk!“ — faképnél hagyták a hüledező keresztény-szocialista „testvért“. (Népszava 1919 XI. 4.) Csak néhány embert tudott megszédíteni a keresztény-szocialista demagógia. De ezek is hamarosan belátták félrevezetettségüket, s leleplezték a keresztény-szocialista vezetők népámító politikáját. (A „Bányamunkás“ című hetilap bőven közöl ilyen leleplezéseket.) De szeri, se száma azoknak a dokumentumoknak, amelyek Tatabánya dolgozóinak az ellenforradalommal szemben táplált gyűlöletét, a Tanácsköztársaság visszakívánását, a bányászok kommunista meggyőződését bizonyítja. 1919 november 14- én jelenti a győri kerületi kormánybiztos, hogy kerületében csak a bányavidékeken észlelhetők kommunista mozgalmak. (795/1919 kb. sz. helyzetjelentés az MMI Arch.-ban A XXII. 7/1919.93) December 3-án pedig Fáy István tatai főszolgabíró által aláírt jegyzőkönyvben olvastuk: „Igenis, a munkásság körében (Tatabányán) határozott elégedetlenség mutatkozik .. .Ennek okai, munkásság kommunista törekvései“a (U.O.). A Horthy csapatainak Budapestre való bevonulása után (1919 november 16) megalakult új kormány kiadta a tömeges internálásról szóló rendeletét. Mindazokat, akik a kapitalista társadalom számára „veszélyesek, aggályosak és gyanúsak“, internálni kell. A Komárom-újvárosi kormánybiztos „A tatabányai helyzetjelentésekből kifolyólag szükséges intézkedések“ tárgyú aktában foglalkozik az Internálás rendelettel: „Tekintettel arra, hogy a munkásság egy része visszakívánja az úgynevezett tanácsköztársasági rendszert, minden esetre szükség lenne ezek alapos megrostálására.” (MMI. Arch. A XIII. 2/1919/4.) Hát még ha tudta volna, hogy a tatabányai bányászok körébe is eljutottak KMP emigrációban lévő kommunistáinak röpiratai. „Itt vagyunk újra — olvashatták a bányászok — hogy átadjuk nektek a halálba üldözöttek ezreinek üzenetét, ne csüggedjetek! Az eszme él és győzni fog! Kitartástok, áldozatkészségetek nem lesz hiábavaló, mert bizton eléritek a célt, a proletárok uralmának visszaállítását ..., éljen bennetek szilárdan a tudat: a proletárok ügye nem veszett el, a világforradalom itt van és győzni fog!“ (MMI. Arch. röpi. III. 1/1919/XII./1517). A tatabányai bányászoknak fehérterror ellen érzett gyűlölete nemcsak azért lobog engesztelhetetlenül, mert az ellenforradalom megszüntette a Tanácsköztársaság minden vívmányát, mert a terroristák börtönbe hurcolták, agyonkínozták népünk legjobbjait. (Felsőgallán a letartóztatott bányászok haját kitépték, s a bányászokkal megetették Népszava, 1919. XII. 9.) De azért is, mert a bányászokra olyan szörnyű, olyan elviselhetetlen nyomorúság szakadt, amilyenre nem volt még példa történelmünkben. Még a rendszer egyik legcsahosabb szekértolója, a klerikális Nemzeti Újság is így írt 1919. december 2-án: „A bányászok nyomorúságát leírni lehetetlen. A teljes lerongyolódás, tökéletes kikoplaltság, a betegség túltengése elveszik a munkásság kedvét a munkától. Nem lehet éhes, rongyos bakancsú, papírruhába bújtatott embertől rendes munkát követelnie —„Dehogyis nem — válaszolja Boda őrnagy, Tatabánya katonai parancsnoka. — „A bányamunkás már békében is megette, megitta az egész keresetét... Csak jól élni, de dolgozni nem akar... Katonai intézkedések okvetlen célravezetők volnának.” MMT. Arch. A XIII. 2/1919/1.) Boda őrnagy szorgalmas levélíró. A kormánybiztos november 21-i levelére így válaszol: „■ [UNK] [UNK]A bányamunkások sohasem voltak oly kifogástalanul ellátva élelemmel és ruházati cikkel, mint az utóbbi háromnégy hónap alatt.“ Viszont a bányaigazgatóságnak más jelentést írt: „A Tatabányán kiszolgálatott fehérliszt adag... s hús tényleg nem elegendő arra, hogy a bányamunkás azt a teljesítményt mutassa, amelyet tőle a mai szénhiány mellett elvárnánk.“ Boda arcátlan kétszínűségére s az egész ellenforradalom gazságaira válaszol a bányászság is. Válaszol szabotálással, termeléscsökkentéssel. A napi átlagos termelés 240—250 vagon, pedig még a háború éveiben is 700—800 vagon volt. Az ellenforradalom urai csak egy szót ismernek: az erőszakba terror szavát. A székesfehérvári katonai körletparancsnokság a bányák katonai üzemmé való átalakítását javasolja a katasztrofálisan lecsökkent termelés emelésére. A fővezérség is valami hasonlóban sántikál, amikor elrendeli a „szénbányavidékek lehetőleg feltűnés nélkül a legszigorúbb ellenőrzés, illetve felügyelet alá” vételét. S az csak természetes, hogy ezen a listán Tatabánya kerül az első helyre. Azon a kitételen sem csodálkozunk, hogy „ a sztrájkra izgató... egyének megfelelő ürügy alatt letartóztatandók.“ (Hadtörténeti levéltár MNHF. 1919/8170.) A tatabányai bányászok minden ellenőrzés, terror és katonai intézkedés ellenére sem adják fel kommunista meggyőződésüket. Asztalos alispán — a teljes kudarc bevallásával — nemcsak a „gyanús“ bányászok, de családtagjaik intonálásával is foglalkozik már. (Helyettük „megbízható” munkásokat akar hozatni.) S a bányászok pöröllyé formálódott ökle fenyegetően emelkedik a rendszer áraira. Csak alkalom kell, hogy lesújthasson. Bárdos László (Folytatjuk.)