24 óra, 2018. augusztus (29. évfolyam, 177-202. szám)
2018-08-31 / 202. szám
KITEKINTŐ 2018. AUGUSZTUS 31., PÉNTEK A Wörthi-tó vizének színe kék, környékén nem támadnak a szúnyogok Vonatok is járnak a minivárosban Kirándulásaink, nyaralásaink helyszíneit két kategóriába szoktuk csoportosítani. Az első „kalapba” soroljuk azokat, amelyekre azt mondjuk, „egyszer jó volt”, a másikba pedig azok az országok, városok kerülnek, ahová még szívesen visszatérnénk. Utóbbiba soroljuk Ausztria legdélibb tartományát, Karintiát, illetve „fővárosát”, Klagenfurtot, hiszen maradtak még ott olyan kincsek, amelyek megtekintése néhány napos kirándulás során lehetetlen volt. Kovács László laszlo.kovacs@mediaworks.hu KLAGENFURT-VILUCH Egy kicsit idegesen indultuk el karintiai kirándulásunkra. Mivel Bécsben négy percünk volt arra, hogy egyik vonatról a másikra átszálljunk, szinte borítékolható volt, hogy guruló bőröndökkel ez nem jön össze. Amikor a győri vasútállomásra ötperces késéssel futott be a Railjet, már azon törtem a fejem, hogy mivel ütjük majd el azt a két órát a bécsi főpályaudvaron, amíg tovább tudunk utazni Klagenfurtba. Emlegettem az osztrák vasutat is: miért úgy állítják össze a menetrendet, hogy csak négy percet hagynak átszállásra? Megkaptuk a választ. Vonatunk behozta a késést és arra a vágányra futott be, amely mellett a klagenfurti járat várta az utasokat. Se lépcsőzés, se liftezés, se rohanás... Bécsből Klagenfurtig Railjettel két perc híján négy óra az út. Sok mindennel elüthető az idő. Csodálhatjuk a tájat, még akkor is, ha egy-egy szakaszon 230 kilométer/órás sebességgel robog a vonat. De akár tervezhetjük az előttünk álló napokat is mobiltelefonunkon, ugyanis még a wifi is működik az osztrák vonatok többségén, így tettünk mi is. Ha külföldre utazunk, szinte mindig olyan városkártyát szerzünk be, ami használható közlekedésre, kedvezményt ad a nevezetességek megtekintésére és több helyi szolgáltatás is jóval olcsóbban vehető igénybe, mintha mindegyikért külön fizetnénk. Az egy hétre érvényes Karintia-kártya is megfelelt volna, ám ezúttal az úgynevezett időszakos kombiticketeket választottuk tervezett programjainkhoz. A Minimundus, a miniváros, illetve a Pyramidenkogel, a Wörthi-tó kilátótornya is szerepelt az útitervben, ám a hajókirándulással kínált csomagot mintha csak nekünk találták volna ki. Klagenfurtban hétköznapokra tudtunk szállást foglalni, hétvégére már csak a tó környékén lett volna, 100-250 ezer forint körüli áron. Éjszakánként. A Minimundushoz és a tóhoz közeli háromcsillagos hotel ár-érték arányban álló volt, néhány itthonival ellentétben nem recsegett-ropogott a lift, az ablakok nem akartak kiesni a helyükről, működött a légkondicionáló, a wifi, a televízió, és még az erkélyre is ki lehetett ülni úgy, hogy nem ragadtunk bele a székbe. A 30 fok ellenére is azt gondoltam, hogy a történelmi óvárosban szinte lépni is alig lehet majd. Óriásit tévedtem, még a városháza szomszédságában, a Neuer Platz nevű téren, a város jelképénél, a hatalmas kőből faragott sárkánynál sem volt senki, így nyugodtan elkészíthettük a szelüket. A sárkányról azt kell tudni, hogy a legenda szerint a város helyén valamikor egy mocsár volt. Itt lakott a sárkány, amely a környező falvak lakosaival táplálkozott, míg néhány bátor ember nem épített egy tornyot, amelynek tetejére egy erős lánchoz és kampóhoz erősített ökröt helyeztek. Amikor a sárkány megette az ökröt, fennakadt a kampón és így már meg tudták ölni. Itt jegyzem meg, bármerre járunk, a hűtőmágnesek mellett az adott város, régió, sportcsapat mackója, kabalaállata nélkül soha nem térünk haza. Olyan szintre sikerült ezt fejlesztenünk, hogy a februári mackónapon kiállítást nyithatnánk vagy fogadhatnánk a lakásunkon az érdeklődőket... Óriási csalódásunkra utunk során sárkányt sehol nem kaptunk. A kombiticketünk „felhasználására” egy nap állt rendelkezésünkre, így másnap reggel indultunk a hajóhoz, hogy Reifnitzig utazva megközelítsük a világ legmagasabb fából épült kilátótornyát, a Wörthi-tó déli partján húzódó hegyek legmagasabb pontján álló Pyramidenkogelt. Mindenképpen meg kell jegyeznünk, a hajó, a kilátóhoz közlekedő busz, illetve az onnan a hajóállomáshoz közlekedő járat menetrendje jól megtervezett, egymáshoz illeszkedő volt. A Pyramidenkogel 851 méter tengerszint feletti magasságra épült. A 100 méter magas kilátó teraszairól remek kilátás nyílik a karintiai tóvidék legnagyobb kiterjedésű tavára, amelyről érdemes még azt is megjegyezni, hogy hossza 16 kilométer, szélessége átlagosan 1,6 kilométer. Vizének színe kék, a parton pedig sem napközben, sem este nem támadott meg szúnyog... A kilátóból egyébként csúszdán és kötélen is leereszkedhetünk, de lépcsőn is lejöhetünk. Mi inkább maradtunk a 24 másodperc alatt leérő liftnél. Klagenfurtba visszafelé, a hajó shopjában aztán felfedeztük a mentőöves sárkányt. Már készítettem elő a 14,95 eurós vételárat, de a személyzet tiltakozott, mondván, az az utolsó darab, nem eladó és ne is keressük máshol sem, mert már nem kapható, így a klagenfurti mackók és a villachi majom sárkánytárs nélkül utaztak haza. A Minimundusba tartva egy kicsit megpihentünk az Europa-Park függőágyaiban, ahonnan azt is megfigyeltük, hogy százával érkeznek a hűsölni vágyók a fizetős „Strandbadra”. Harminckét fok ide, harminckettő oda, a makettvárost is érdemes volt felkeresni. A különböző interaktív játékok, kisvonatok, hajók, rakéták mellett jelenleg 40 ország 159 világhírű épülete tekinthető meg, amelyek az eredeti tervei alapján, 1:25-ös arányban kicsinyítve készültek el. Láthattuk közöttük például a Halászbástyát és a Mátyás templomot is. Ám nem ennek elkészítése volt a legköltségesebb, hanem a római Szent Péter-bazilika, amelyre 760 ezer eurót fordítottak. Érdekesség az is, hogy a kis mozdonyok egy év alatt átlagosan 5000 kilométert futnak. Másnap Karintia tartomány második legnagyobb városa, a Klagenfurttól 40 kilométerre fekvő Villach felé vettük az irányt. A legszebb fotókat a sétálóutcához közeli hídról lehet készíteni, ahonnan láthatóak a környező csodálatos hegyek. Télen legtöbben a közeli sípályákat keresik fel, nyáron viszont az egyik legkedveltebb kirándulóhely a városközponttól 10-15 perces autózással, buszozással megközelíthető majompark. A buszon a Google-térkép alapján tájékozódva jeleztünk, hogy szeretnénk leszállni. A gépkocsivezető hátrafordult és azt kérdezte: a majomparkba szeretnénk-e menni? Mondta, akkor még maradjunk, majd egy elágazáshoz érve megállt és mutatta: az Affenberghez arra menjünk. A 35 fokos kánikulában kicsit sem esett jól a majdnem másfél kilométeres gyaloglás a hegyre, és egyfolytában azt hajtogattuk: miért nem hagytuk a csomagjainkban a pulóvereinket? Amikor már ismét rendesen kaptunk levegőt, nekivágtunk a háromnegyed órás túrának. Hogy a 166 japán makákó közül mennyivel találkoztunk, azt nem tudom, de mindegyikük nagyon barátságos volt, a túravezetőnek többször is valamilyen gyümölccsel kellett őket visszacsalogatnia, nehogy szorosabb barátságot kössenek valamelyik látogatóval. A hegyről levezető út már meglehetősen viharosra sikeredett, pillanatok alatt bőrig áztunk, és még jó, hogy a két órával korábban elátkozott pulóvereink ott voltak. Visszafelé a buszon egyetlen egy utas volt. A járat így is hajszálpontos tudott lenni, nem ment el öt-hat perccel korábban... A hídhoz érve már farkaséhesek voltunk, ezért már az ottani falatozóban gyorsan kértünk „snitzeles”, vagyis rántott szeletes szendvicset. A főnök részeg volt, mint a csap, és minden mozdulatát figyeltük. Eskü alatt mondom, régen ettem olyan finomra sütött húst, mint ott, a Dráva partján. A klagenfurti Minimundusban a mozdonyok évente átlagosan 5000 kilométert futnak Fotók: Kovács László A villachi Majomhegyen átlagosan 35 éves korukig élnek a makákók A majombirodalomban április elejétől október végéig várják az érdeklődőket. A csoportos túrák általában félóránként indulnak és 40-45 percig tartanak. Lehetőség van privát megfigyelésre és fotózásra is, de akik ezt a lehetőséget választják, jobban a pénztárcájukba kell nyúlniuk. A japán makákók egyébként egész évben képesek a szabad ég alatt élni, mínusz 20 Celsius-fokig tudnak alkalmazkodni A 30 éves kort is elérhetik természetes élőhelyükön. A villachi Majomhegyen átlagosan 35 éves korukig élnek a táplálásnak és az állatorvosi ellátásnak köszönhetően. Táplálkozásuk szerint vegetáriánusok, gyümölcsöt, zöldséget, füvet és leveleket fogyasztanak. Az út előtt a csoportvezető legalább öt percen át sorolta, hogy mit nem szabad tenniük a látogatóknak. Például megérinteni, megsimogatni őket. Kerülni kell a hosszabb ideig tartó szemkontaktust is velük, mert ezt a támadás jeleként értelmezik. A korlátokra sem tanácsos támaszkodni, mert a makákók ezeket toalettként használják. Azt is hangsúlyozta a csoportvezető, hogy üdítős flakont véletlenül se vegyünk elő és mobiltelefonjainkra is nagyon figyeljünk... Néhány majom már a bejáratnál felsorakozott fogadásunkra, és egy-két lépés után már alig tudta elzavarni a csoportvezető a táskájára csimpaszkodókat. Ennek persze ára volt, egy-egy szelet alma. De akadt közöttük olyan is, aki azt kapásból visszautasította, és addig nem tágított, amíg elő nem került egy narancs is. Az út során láthattuk azt is, hogy a gyümölcsért bármire képesek. Egyiküknek egy faszerkezetből kellett megszereznie, másikuk pedig egy medencéből horgászta ki, így tehát láthattuk azt is, hogy ugrik a majom a vízbe. És azt is, hogy szerzi meg a vizet. Történt ugyanis, hogy egyikük kihasználva a bámészkodást, szempillantás alatt ott termett egy babakocsinál, annak csomagtartójából megszerezte az ásványvizes flakont, és pillanatokkal később már társai érdeklődve figyelték, ahogy a kupakot próbálja letekerni... A makákók mindig várják a gyümölcsöt a csoportok vezetőitől