Könyvvilág, 1977 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1977-01-01 / 1. szám

KÖNYVVILÁG 1977 JANUÁR ÁRA: 80 FILLÉR XXII. ÉVFOLYAM 1 SZÁM VERES PÉTER Olvasás közben (Az író kiadatlan feljegyzéseiből) Ortutay Gyuláért szerkesz­tésében megint kiadtak egy bokor magyar népmesét, il­letve parasztmesét, köztük János szolga esetét gazdá­jával, a pappal, akinek minden parancsát szó sze­rint teljesíti, és ezzel amel­lett, hogy nem hasíthat szí­jat a hátából, mint már előbb a két bátyjának, fe­ne nagy bajokat csinál. A magyarázók persze ehhez is hozzáadják a lap­pangó osztályharc rejtett értelmét, de senki se veszi észre, hogy ebben a mesé­ben egy nagyon érdekes je­lenség is irodalmi értelme­zést kap. Arról van szó, hogy a gazdák nagyon sok­szor csak odalöknek egy parancsot, de hogy mi­képpen hajtsa végre a szol­ga, azt magának kell kita­lálnia. Vagyis elkívánják, hogy a szolga még okosabb legyen, mint a gazda és magától is tudja, hogy mit és ho<ty«r> Jetlit csinálnia, ezért a szolga lakói. Ezt is kipellengérezi ez a mese és nem az osztályharc és nem a papel­lenesség a központi ügye, hanem ez. Igazi szol­­galegénymese, biztosan va­lami nagyon sokat ta­pasztalt szolga találta ki és cselédeken, munkásokon, rabokon és katonákon ke­resztül bejárta az egész or­szágot. Mindenütt ismerik, ahol csak magyarul beszél­nek, valószínűleg még azon túl is. Székely nyelven talán még a mese is szebb. Mi­csoda tömör kifejező, gaz­dag, sokjelentésű, érzékle­tes nyelv. Milyen jó volna, ha az írók így tudnának ír­ni. Minden szó fontos, min­den szó külön jelentés, s amellett önmagán túlmu­tató jelképi értelem is van némelyikben. XV—XVI. századbeli írá­sokban feltűnő nekem az a gyöngédség, amellyel a kedvesről, feleségről, gyer­mekről, szülőkről, illetve anyáról szólnak. Ezek a gyöngéd-édes kifejezések nem a költőktől származ­nak — mint a későbbi vi­rágénekekben, amelyekben már jelen van az édeskés műköltészet is —, hanem a néptől, hiszen az írásma­radványok — a Balassi Bá­lint s még néhány hivatá­sos literátor kivételével — mind a néptől valók. Leg­­kivált a leveleken látszik, hogy mennyire köznyel­viek, mindennapiak ezek a kifejezések. (Nem írom ide — szószaporítás volna —, hogy milyen kifejezések, mindenkinek ismernie kell.) Csak annyit hadd mondjak meg: ez kultúra, ez a népi-nemzeti huma­nizmus nyelve; a magyar, s ezt a népdalok és népme­sék is bizonyítják, szép­nyelvű nemzet. Vajon muszáj-e minden élő nyelvnek műnyelvvé elsi­­várodnia mint ahogy a nagy történelmi nemzetek nyelve az irodalom és a hivatal nyelvében mű­nyelvvé vált. Az ó­görög, a latin, a szanszkrit és a kí­nai nyelv példája mutatná, hogy igen, de vajon muszáj a történelemnek mindig és mindenben ismétlődnie? Nem volna lehetséges, hogy nagy írók és forradalmi korszakok, amikor a nyelv megújul, mert a társada­lom is megújul, felfrissít­sék, egyszerűsítsék, népie­­sítsék a nyelvet. Nálunk Petőfiék és a szabadság­­harc törtek be először a la­tinos, germános műnyelv­be. (Azelőtt meg persze a reformáció.) Most pedig a forradalom, a szegénypa­rasztság és a munkásság, meg a népi írók csiszolják nyelvünk forradalmát, amely az újságok, a hivata­lok, a plakátok, a slágerek és a Szomory és Márai féle modoros írók nyelvében már megint műnyelvvé vá­lóban volt. Petőfi Úti levelei­t olvas­gatom, immár nem tudom, hányadszor. Harmadszor biztosan, de inkább több­ször. Tündéri ifjú! Még a humorizálásai sem avultak el, pedig azok olyasféle, akart kedélyeskedések. Ilyen prózát, ennyire sza­bad és emberi nyelven nem írt senki ebben a század­ban. Milyen kár, hogy a század nagy emberei, írói, gondolkodói és tudósai, ál­­lamférfiai — Kossuth, Szé­chenyi, Eötvös, Kemény és a többi nem tudtak így ma­gyarul fogalmazni. Petőfi azért volt szeren­csés költő, mert amikor ű jött, nemcsak a szabadság­nak kellett hírnökének, dalnokának és harcosának lenni, hanem a költészet­nek, az irodalomnak is. Az előtte járó írónemzedék hangja már olyan avatag, olyan korszerűtlen volt, még Vörösmartyé is, hogy mint záporesőt a szomjas föld, úgy várta nép és nyelv a megújulást, szóban és gondolatban. Petőfiből ömlött a vers s kárára a magyar irodalomnak, s a magyar nemzetnek az mind-mind, talán a leg­gyengébbje is megjelent. Ha Petőfit a szerkesztők és kritikusok — olyan kri­tikusok, mint Belinszkij Puskint és Lermontovot — megszorongatják, s aztán felemelik egy kicsit, ez a lélek a világirodalom le­geslegszebb énekeit szülte volna meg. Ilyen könnyen­­ ment neki minden. Elhitte magát, óriási volt a törpék között. Ámbár néhol elöm­­lik nála is egy mesterkélt „költősködő negély”, amit sajnos elődeitől, a magyar költőktől örökölt. Nem tudott ezen felülemelkedni, mentsége, hogy Csokonai sem tudott egészen — s ép­pen a híres Lilla versében a legkevésbé — csak né­hány nagy tiszta versében. Ebből sok­­ van,mert Somogyi Árpád Veres Péter-szobra az ÁKV új, Flórián téri könyvesboltjában. Felavatták az író születésének 80. évfordulóján 4 A MAGYAR KÖNYVKIADÓK ÉS KÖNYVTERJESZTŐK EGYESÜLÉSÉNEK LAPJA Az 1976-os év — a Korunk ötvenedik évfordulója kap­csán — a Koron­c-idézés éve lett. A romániai és ma­gyarországi tudományos emlékülések és kiállítások, a sajtóban megjelent mélta­tások és értékelések, és nem utolsósorban a Korunk té­makörével foglalkozó köny­vek erre a kerek évforduló­ra hívták fel a figyelmet az egész magyar nyelvterüle­ten. E művek közül minde­nekelőtt a — Sugár Erzsé­bet több évtizedes gyűjtő és szerkesztői munkáját di­csérő — Gaál Gábor: Keve­tek (Kriterion, Bukarest, 1975) című kötet emelkedik ki. Hallatlanul érdekes és — nem teljes volta ellenére is — gazdag anyaga hitele­sen dokumentálja Gaál Gá­bor szerkesztői koncepció­ját, alkotói és emberi arc­élét, s a Korunk eszmei és esztétikai fejlődésvonalát. Olyan könyv ez, amelyet a közölt dokumentumok soka­sága és hatalmas jegyzet­apparátusa irodalomtörté­neti összefüggéseket fel­táró, ú­j következtetések le­vonását sugalló forrásmun­­v. kaya A kötet áttanul­n már/'ha' után nem egy beidegződött adatot, értéke­lést vagy nézetet sürgősen fe­ü­l kell vizsgálnia a tudo­­mányos kutatónak és egy­szerű olvasónak egyaránt. Hasonlóan értékes és fon­tos irodalomtörténeti anya­got tartalmaz — a Szilágyi Júlia vezette munkatársi gárda közreműködésével szerkesztett — az ötven­éves évforduló alkalmából megjelent Korunk évkönyv 1976 (Kolozsvár, 1976), amely amellett, hogy a ma­ga nemében valóban egye­dülálló alkotóműhely fél­évszázados történetéhez szolgáltat sok új adalékot, bő válogatást ad a kortárs­­kutatás eredményeiről szá­mot adó tanulmányokból, esszékből, beszédesen, tanú­sítva ezzel a régi és az új Korunk megszakítatlan fo­lyamatát és egyre gazdago­dó eszmei és szellemi fejlő­désvonalát. Az emlékkönyv hármas tagozódásából követ­kezik, hogy a gazdagon és a témával összhangban il­lusztrált kötet első része a Kora­nfc-ku­tatás eredménye­it közli: tanulmányokat, do­kumentumokat és kortársi visszaemlékezéseket, a má­sodik és harmadik rész pe­dig napjaink világnézeti, irodalmi, művészeti és tu­dományos kérdéseivel fog­lalkozó műhelytanulmányo­kat tartalmaz. Az antológia, akárcsak a Sevelenc-kötet, nélkülözhetetlen kalauz a Korunk ismeretéhez és megértéséhez, mert e kettő nélkül nem lehet fogalmat alkotni e folyóirat félév­százados útjáról és szerepé­ről. A Korunk-idéző és ismer­tető-elemző művek számát Balogh Edgár: Itt és most. Tanulmány a régi Korunk­ról (Dacia, Kolozsvár, 1976) című kismonográfiája gya­rapítja, amelyben a szerző a kolozsvári Nyelv- és Iro­dalomtudományi Közlemé­nyekben 1964—1972 között közölt négy tanulmányát ötvözte monografikus egy­ségbe. A négy tanulmány a Korunk négy fő korszakával foglalkozik: az 1926—29 kö­zötti első korszakkal (A Ko­runk fordulata), majd az 1930—33-as évekkel, ame­lyek a Korunk marxistává válásának (A Korunk esz­mei kiforrása) évei voltak, továbá az 1934—37 közötti harmadik korszakkal, amely a Korunk felfutásának nagy időszaka volt (A népfronti Korunk), s végül a Korunk 1938—40 közötti záró kor­szakával (A Korunk szin­tézise). Természetesen Ba­logh Edgár nem a korsza­kok időpontjának meghatá­rozására helyezte a hang­súlyt, hanem inkább a fo­lyóirat eszmei és esztétikai fejlődési vonalának meg­rajzolására, a fejlődés egyes szakaszait kiváltó okok fel­tárására és elemzésére. Azt követte nyomon, hogy­ Gaál (és bizonyos mértékig Die­nes) világnézeti átalakulása hogyan hatott ki a Korunk fejlődésére, és mint vált ennek folyományaként a marxizmus, a szocialista gondolat műhelyévé és ter­jesztőj­évé. Három különböző jelle­gű kiadvány, ám mindhá­rom azonos cél érdek­­­e , látott napvilágot. Vala­mennyi méltóképpen idéz­te a régi Korunk­ emlékét, s ugyanakkor hiteles tár­gyilagossággal ismertette és értékelte a régi és az új Korunk szerepét és je­lentőségét. Egyben ösztön­zést adott a már esedékes „nagy” monográfia meg­írására. Sándor László A Romániában kiadott, Gaál Gáborra és a Korunk­ra emlékező kötetekkel egyidőben megjelent, az el­ső magyarországi Korunk­­kötet is, Tordai Zádor és Tóth Sándor szerkesztésé­ben. A könyv legfőbb ér­deme: a Gaál Gábor által 1929 és 1940 között szer­kesztett folyóirat antoló­giaszerű bemutatása egy fiktív szám segítségével. A fiktív szám dátuma: 1976. július-augusztus. A Ko­runk valamennyi állandó rovatát bemutatja, az egy­korú írások legjavából vá­logatva. A Dienes László által 1926-ban alapított fo­lyóiratról sokat olvashat­tunk indulása ötvenedik évfordulóján. Kevesen is­merik azonban az eredeti lapot, hiszen Magyaror­szágra csak néhány évig járhatott, s hol vannak már az eredeti példá­nyok?! A fiktív számból kiderül, mennyire új, ak­tuális­ és „nekünk való” a régi Korunk. A válogatás — mint minden válogatás — persze vitatható; Déry Tibornak például egy re­cenzióban idézett versét közli, holott a költő szá­mos verse először a Ko­­runk-ban jelent meg. Tordai Zádor bemutatja az Ütünk 1948—47-es évfo­lyamát is, melyet ugyan­csak Gaál Gábor szerkesz­tett. Az Ütünk első éve a Korunk folytatásának, és bizonyos mértékig — a fel­­szabadulás adta lehetőség­gel élve — kiteljesítésének tekinthető. Revelációsze­­rűen hat Gaál Gábor Útunió-beli írása a romá­niai népi kollégiumokról; sajnos a kolozsvári Móricz Zsigmond kollégiumból nem sarjadhatott a ma­gyarországi NÉKOSZ-hoz hasonló társadalmi szerve­k el. Magyarországon első íz­ben jelenik meg az antoló­giában Lukács Györgynek Gaál Gáborra és a Korunk­ra emlékező, élete végén adott interjúja. Lukács György szerint a két világ­háború közötti évek ma­gyar irodalmában „... a te­remtő ideológusok között tulajdonképpen két igazán jelentékeny baloldali alak volt: Gaál Gábor és Bálint György.” Továbbá ......az akkori baloldali folyóiratok közül a Korunk volt a leg­fontosabb.” A kötetet Tóth Sándor: A Korunk (1926—1910) szemrevétele című tanul­mánya zárja. Tasi József (Szerkesztette Gaál Gábor 1929—1949. Válogatta és összeállította Tordai Zádor és Tóth Sándor. Magvető. Korunk antológia, 237 ol­dal, kötve 29.50 Ft.) ZELE ZOLTÁN Dadogó egyformaság Házgyári elemekből épült, nem illik föléje az égbolt. S nem illik mögéje a hegy, de az már letöröltetett néhány toronyházzal a láthatárról. A dadogó egyformaságban ott él egy eszelős öreg, s miket beszél! ha rádiót, ha tévét csavar, madár pityeg, béka brekeg. És esküszik, ha este a lodzsára bámészkodni kiáll: látja hogy együtt utazik a holddal egy elhajított vakolókanál! (Zelk Zoltán: Meszelt égbolt. Szépirodalmi. Mikro­kozmosz-füzetek. 114 oldal, fűzve 59 Ft.)

Next