Könyvvilág, 1977 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1977-01-01 / 1. szám
KÖNYVVILÁG 1977 JANUÁR ÁRA: 80 FILLÉR XXII. ÉVFOLYAM 1 SZÁM VERES PÉTER Olvasás közben (Az író kiadatlan feljegyzéseiből) Ortutay Gyuláért szerkesztésében megint kiadtak egy bokor magyar népmesét, illetve parasztmesét, köztük János szolga esetét gazdájával, a pappal, akinek minden parancsát szó szerint teljesíti, és ezzel amellett, hogy nem hasíthat szíjat a hátából, mint már előbb a két bátyjának, fene nagy bajokat csinál. A magyarázók persze ehhez is hozzáadják a lappangó osztályharc rejtett értelmét, de senki se veszi észre, hogy ebben a mesében egy nagyon érdekes jelenség is irodalmi értelmezést kap. Arról van szó, hogy a gazdák nagyon sokszor csak odalöknek egy parancsot, de hogy miképpen hajtsa végre a szolga, azt magának kell kitalálnia. Vagyis elkívánják, hogy a szolga még okosabb legyen, mint a gazda és magától is tudja, hogy mit és ho<ty«r> Jetlit csinálnia, ezért a szolga lakói. Ezt is kipellengérezi ez a mese és nem az osztályharc és nem a papellenesség a központi ügye, hanem ez. Igazi szolgalegénymese, biztosan valami nagyon sokat tapasztalt szolga találta ki és cselédeken, munkásokon, rabokon és katonákon keresztül bejárta az egész országot. Mindenütt ismerik, ahol csak magyarul beszélnek, valószínűleg még azon túl is. Székely nyelven talán még a mese is szebb. Micsoda tömör kifejező, gazdag, sokjelentésű, érzékletes nyelv. Milyen jó volna, ha az írók így tudnának írni. Minden szó fontos, minden szó külön jelentés, s amellett önmagán túlmutató jelképi értelem is van némelyikben. XV—XVI. századbeli írásokban feltűnő nekem az a gyöngédség, amellyel a kedvesről, feleségről, gyermekről, szülőkről, illetve anyáról szólnak. Ezek a gyöngéd-édes kifejezések nem a költőktől származnak — mint a későbbi virágénekekben, amelyekben már jelen van az édeskés műköltészet is —, hanem a néptől, hiszen az írásmaradványok — a Balassi Bálint s még néhány hivatásos literátor kivételével — mind a néptől valók. Legkivált a leveleken látszik, hogy mennyire köznyelviek, mindennapiak ezek a kifejezések. (Nem írom ide — szószaporítás volna —, hogy milyen kifejezések, mindenkinek ismernie kell.) Csak annyit hadd mondjak meg: ez kultúra, ez a népi-nemzeti humanizmus nyelve; a magyar, s ezt a népdalok és népmesék is bizonyítják, szépnyelvű nemzet. Vajon muszáj-e minden élő nyelvnek műnyelvvé elsivárodnia mint ahogy a nagy történelmi nemzetek nyelve az irodalom és a hivatal nyelvében műnyelvvé vált. Az ógörög, a latin, a szanszkrit és a kínai nyelv példája mutatná, hogy igen, de vajon muszáj a történelemnek mindig és mindenben ismétlődnie? Nem volna lehetséges, hogy nagy írók és forradalmi korszakok, amikor a nyelv megújul, mert a társadalom is megújul, felfrissítsék, egyszerűsítsék, népiesítsék a nyelvet. Nálunk Petőfiék és a szabadságharc törtek be először a latinos, germános műnyelvbe. (Azelőtt meg persze a reformáció.) Most pedig a forradalom, a szegényparasztság és a munkásság, meg a népi írók csiszolják nyelvünk forradalmát, amely az újságok, a hivatalok, a plakátok, a slágerek és a Szomory és Márai féle modoros írók nyelvében már megint műnyelvvé válóban volt. Petőfi Úti leveleit olvasgatom, immár nem tudom, hányadszor. Harmadszor biztosan, de inkább többször. Tündéri ifjú! Még a humorizálásai sem avultak el, pedig azok olyasféle, akart kedélyeskedések. Ilyen prózát, ennyire szabad és emberi nyelven nem írt senki ebben a században. Milyen kár, hogy a század nagy emberei, írói, gondolkodói és tudósai, államférfiai — Kossuth, Széchenyi, Eötvös, Kemény és a többi nem tudtak így magyarul fogalmazni. Petőfi azért volt szerencsés költő, mert amikor ű jött, nemcsak a szabadságnak kellett hírnökének, dalnokának és harcosának lenni, hanem a költészetnek, az irodalomnak is. Az előtte járó írónemzedék hangja már olyan avatag, olyan korszerűtlen volt, még Vörösmartyé is, hogy mint záporesőt a szomjas föld, úgy várta nép és nyelv a megújulást, szóban és gondolatban. Petőfiből ömlött a vers s kárára a magyar irodalomnak, s a magyar nemzetnek az mind-mind, talán a leggyengébbje is megjelent. Ha Petőfit a szerkesztők és kritikusok — olyan kritikusok, mint Belinszkij Puskint és Lermontovot — megszorongatják, s aztán felemelik egy kicsit, ez a lélek a világirodalom legeslegszebb énekeit szülte volna meg. Ilyen könnyen ment neki minden. Elhitte magát, óriási volt a törpék között. Ámbár néhol elömlik nála is egy mesterkélt „költősködő negély”, amit sajnos elődeitől, a magyar költőktől örökölt. Nem tudott ezen felülemelkedni, mentsége, hogy Csokonai sem tudott egészen — s éppen a híres Lilla versében a legkevésbé — csak néhány nagy tiszta versében. Ebből sok van,mert Somogyi Árpád Veres Péter-szobra az ÁKV új, Flórián téri könyvesboltjában. Felavatták az író születésének 80. évfordulóján 4 A MAGYAR KÖNYVKIADÓK ÉS KÖNYVTERJESZTŐK EGYESÜLÉSÉNEK LAPJA Az 1976-os év — a Korunk ötvenedik évfordulója kapcsán — a Koronc-idézés éve lett. A romániai és magyarországi tudományos emlékülések és kiállítások, a sajtóban megjelent méltatások és értékelések, és nem utolsósorban a Korunk témakörével foglalkozó könyvek erre a kerek évfordulóra hívták fel a figyelmet az egész magyar nyelvterületen. E művek közül mindenekelőtt a — Sugár Erzsébet több évtizedes gyűjtő és szerkesztői munkáját dicsérő — Gaál Gábor: Kevetek (Kriterion, Bukarest, 1975) című kötet emelkedik ki. Hallatlanul érdekes és — nem teljes volta ellenére is — gazdag anyaga hitelesen dokumentálja Gaál Gábor szerkesztői koncepcióját, alkotói és emberi arcélét, s a Korunk eszmei és esztétikai fejlődésvonalát. Olyan könyv ez, amelyet a közölt dokumentumok sokasága és hatalmas jegyzetapparátusa irodalomtörténeti összefüggéseket feltáró, új következtetések levonását sugalló forrásmunv. kaya A kötet áttanuln már/'ha' után nem egy beidegződött adatot, értékelést vagy nézetet sürgősen feül kell vizsgálnia a tudományos kutatónak és egyszerű olvasónak egyaránt. Hasonlóan értékes és fontos irodalomtörténeti anyagot tartalmaz — a Szilágyi Júlia vezette munkatársi gárda közreműködésével szerkesztett — az ötvenéves évforduló alkalmából megjelent Korunk évkönyv 1976 (Kolozsvár, 1976), amely amellett, hogy a maga nemében valóban egyedülálló alkotóműhely félévszázados történetéhez szolgáltat sok új adalékot, bő válogatást ad a kortárskutatás eredményeiről számot adó tanulmányokból, esszékből, beszédesen, tanúsítva ezzel a régi és az új Korunk megszakítatlan folyamatát és egyre gazdagodó eszmei és szellemi fejlődésvonalát. Az emlékkönyv hármas tagozódásából következik, hogy a gazdagon és a témával összhangban illusztrált kötet első része a Koranfc-kutatás eredményeit közli: tanulmányokat, dokumentumokat és kortársi visszaemlékezéseket, a második és harmadik rész pedig napjaink világnézeti, irodalmi, művészeti és tudományos kérdéseivel foglalkozó műhelytanulmányokat tartalmaz. Az antológia, akárcsak a Sevelenc-kötet, nélkülözhetetlen kalauz a Korunk ismeretéhez és megértéséhez, mert e kettő nélkül nem lehet fogalmat alkotni e folyóirat félévszázados útjáról és szerepéről. A Korunk-idéző és ismertető-elemző művek számát Balogh Edgár: Itt és most. Tanulmány a régi Korunkról (Dacia, Kolozsvár, 1976) című kismonográfiája gyarapítja, amelyben a szerző a kolozsvári Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben 1964—1972 között közölt négy tanulmányát ötvözte monografikus egységbe. A négy tanulmány a Korunk négy fő korszakával foglalkozik: az 1926—29 közötti első korszakkal (A Korunk fordulata), majd az 1930—33-as évekkel, amelyek a Korunk marxistává válásának (A Korunk eszmei kiforrása) évei voltak, továbá az 1934—37 közötti harmadik korszakkal, amely a Korunk felfutásának nagy időszaka volt (A népfronti Korunk), s végül a Korunk 1938—40 közötti záró korszakával (A Korunk szintézise). Természetesen Balogh Edgár nem a korszakok időpontjának meghatározására helyezte a hangsúlyt, hanem inkább a folyóirat eszmei és esztétikai fejlődési vonalának megrajzolására, a fejlődés egyes szakaszait kiváltó okok feltárására és elemzésére. Azt követte nyomon, hogy Gaál (és bizonyos mértékig Dienes) világnézeti átalakulása hogyan hatott ki a Korunk fejlődésére, és mint vált ennek folyományaként a marxizmus, a szocialista gondolat műhelyévé és terjesztőjévé. Három különböző jellegű kiadvány, ám mindhárom azonos cél érdeke , látott napvilágot. Valamennyi méltóképpen idézte a régi Korunk emlékét, s ugyanakkor hiteles tárgyilagossággal ismertette és értékelte a régi és az új Korunk szerepét és jelentőségét. Egyben ösztönzést adott a már esedékes „nagy” monográfia megírására. Sándor László A Romániában kiadott, Gaál Gáborra és a Korunkra emlékező kötetekkel egyidőben megjelent, az első magyarországi Korunkkötet is, Tordai Zádor és Tóth Sándor szerkesztésében. A könyv legfőbb érdeme: a Gaál Gábor által 1929 és 1940 között szerkesztett folyóirat antológiaszerű bemutatása egy fiktív szám segítségével. A fiktív szám dátuma: 1976. július-augusztus. A Korunk valamennyi állandó rovatát bemutatja, az egykorú írások legjavából válogatva. A Dienes László által 1926-ban alapított folyóiratról sokat olvashattunk indulása ötvenedik évfordulóján. Kevesen ismerik azonban az eredeti lapot, hiszen Magyarországra csak néhány évig járhatott, s hol vannak már az eredeti példányok?! A fiktív számból kiderül, mennyire új, aktuális és „nekünk való” a régi Korunk. A válogatás — mint minden válogatás — persze vitatható; Déry Tibornak például egy recenzióban idézett versét közli, holott a költő számos verse először a Korunk-ban jelent meg. Tordai Zádor bemutatja az Ütünk 1948—47-es évfolyamát is, melyet ugyancsak Gaál Gábor szerkesztett. Az Ütünk első éve a Korunk folytatásának, és bizonyos mértékig — a felszabadulás adta lehetőséggel élve — kiteljesítésének tekinthető. Revelációszerűen hat Gaál Gábor Útunió-beli írása a romániai népi kollégiumokról; sajnos a kolozsvári Móricz Zsigmond kollégiumból nem sarjadhatott a magyarországi NÉKOSZ-hoz hasonló társadalmi szervek el. Magyarországon első ízben jelenik meg az antológiában Lukács Györgynek Gaál Gáborra és a Korunkra emlékező, élete végén adott interjúja. Lukács György szerint a két világháború közötti évek magyar irodalmában „... a teremtő ideológusok között tulajdonképpen két igazán jelentékeny baloldali alak volt: Gaál Gábor és Bálint György.” Továbbá ......az akkori baloldali folyóiratok közül a Korunk volt a legfontosabb.” A kötetet Tóth Sándor: A Korunk (1926—1910) szemrevétele című tanulmánya zárja. Tasi József (Szerkesztette Gaál Gábor 1929—1949. Válogatta és összeállította Tordai Zádor és Tóth Sándor. Magvető. Korunk antológia, 237 oldal, kötve 29.50 Ft.) ZELE ZOLTÁN Dadogó egyformaság Házgyári elemekből épült, nem illik föléje az égbolt. S nem illik mögéje a hegy, de az már letöröltetett néhány toronyházzal a láthatárról. A dadogó egyformaságban ott él egy eszelős öreg, s miket beszél! ha rádiót, ha tévét csavar, madár pityeg, béka brekeg. És esküszik, ha este a lodzsára bámészkodni kiáll: látja hogy együtt utazik a holddal egy elhajított vakolókanál! (Zelk Zoltán: Meszelt égbolt. Szépirodalmi. Mikrokozmosz-füzetek. 114 oldal, fűzve 59 Ft.)