Könyvvilág, 1979 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1979-01-01 / 1. szám

Egy korszak három aspektusból Az évfordulós művek felemlítésekor e lap hasábjain már esett szó röviden Siklós András Magyarország 1918—1919 címmel megjelent könyvéről. A kötet azonban egyedülálló; olyan munka, amelyre vissza kell térni. Műfaját tekintve: krónika. Három fő részre tagolódik: az Osztrák—Magyar Monarchia összeomlása, felbomlása, a foradalom győzelme Magyarországon az első, a Népköztársaság a második és a Tanácsköztársaság a harmadik része. Kronológiai sorrendben, tudományos pontossággal, és szűkszavú szabatossággal sorol fel, számol be és az események szinte egymást értékelik. Felidéz olyan tényeket, eseményeket, fordulatokat és helyzeteket is jócskán, amelyek a nagyközönség számára teljesen ismeretlenek voltak eleddig, de ilyen áttekinthetően, kristálytisztán, egybefogottan a szakemberek számára is újak. " Egy példa: a Monarchia felbomlását tárgyaló öt fejezet közül a csehországi eseményekről szólóból: „Csehországban a végkifejlet az október 14-i tömegtüntetéssel vette kezdetét... mindenütt leállt a munka ... A siker elmaradása nemcsak a Monarchia tervszerűen felvonuló hadrendjének (nagyrészt német, magyar, román nemzetiségű alakulatainak) megjelenésében rejlett. A tüntetéssel... szembefordultak ... a polgári pártok is ... a Szocialista Tanács megalkuvó nacionalista vezetői ... október 14-ét követően meghátráltak... a tömegmozgalom vezetése ilyen körülmények között október második felében a burzsoázia kezébe került” — és október 28-án már megalakult a független csehszlovák állam. Amit az idézettel érzékeltetni akartam, az egyrészt az, hogy Siklós puritán tömörsége milyen egyenértékűen adja vissza az időszak, a térségben lezajló eseményel rohanását — sajnos, nemcsak a forradalomba, hanem Magyarországon — és a kötet végére — a Tanácsköztársaság megdöntése felé is: „Augusztus 1-én délután 4 órakor utolsó ülésére gyűlt össze a Budapesti Munkástanács ... közvetlenül annak befejezése előtt Kun Béla is megjelent. Rövid felszólalásában nem hagyott kétséget az iránt, hogy az új kormány csupán ideiglenes lesz és azt a fehérterror ... fogja felváltani. Kun hangsúlyozta a vereség átmeneti jellegét” — és történelmi léptékben, mérve, ebben is igaza volt. És e rövid fejezetekben benne van a Kárpát-medence, a Duna-völgye népeinek küzdelme, egymásra lazítottsága és egymásra utaltsága, nemcsak 1819- ben, de korábban is, későbben is. A hiteles krónika szövege mindössze kétszázhúsz oldal. A kötet azonban 430 oldalas: felét korabeli képek adják: kiegészítik, alátámasztják, felelevenítik a leírottakat. E képek között vannak ismertek, kevésbé ismertek és mondhatni ismeretlenek. De még a legismertebbek is újnak, ■többet mondónak hatnak a többi, között és az események szövetébe ágazva. Korábban, 1917 hatvanadik évfordulójára szovjet történész, Nyenarokov adott közre krónikát októberről — óriási nemzetközi sikerrel. Magyarországon is elkapkodták a maga nemében egyedülálló kötetet. Siklós András könyve krónikajellegét, fényképanyaga korabeliségét tekintve, műfajában rokonítható Nyenarokov művével, s bizonyára ugyancsak számíthat nemzetközi érdeklődésre és sikerre. Idehaza már elnyerte — Hajdú Tibor Károlyi-kötetével együtt — az évfordulós könyvek nívódíját. A másik könyv, amely ennek az időszaknak nemcsak igen sok eseményét tárgyalja, de egész légkörét érezteti s amelyet különös nyomatékkal ajánlanék a történelmet oktatók, feleleveníteni akarók figyelmébe — anélkül, hogy a többi „egyszerű halandót” a jogos érdeklődésből kirekeszteném — a Tanúságtevők újabb, 3/b-vel jelölt kötete. A mű 1918. október tizenhatodikával kezdődik. A parlamentben a háborúból kivezető útról tárgyalnak s odakint az országházat elhagyó Tisza Istvánt a Korvin Ottó csoportjához tartozó Lékai János várja, kezében revolverrel. De keze gyakorlatlan, fegyvere csütörtököt mond, őt magát nyomban letartóztatják. Az ő visszaemlékezése, az, hogy „Tisza meggyilkolását nem bosszúnak szántuk...” az első, de nem a legkorábban íródott. Gyetvai Jánosé frissiben a polgári demokratikus forradalom után, Magyar Lajosé 1919-ben fogalmazódott meg... Szerepelnek a kötetben Kunfi Zsigmond és Garbai Sándor írásai, melyek annak idején a Bécsi Magyar Újság-ban jelentek meg, Lukács Györgynek az ugyancsak bécsi Proletár-ban kiadott Korvin Ottó emlékezése, s egy másik, a Párizsi Munkás-ban közreadott írása. Februártól—márciusig címmel. A moszkvai Sarló és Kalapács felhívást tett közzé a világban szétszórtan élő emigránsokhoz, juttassák el visszaemlékezéseiket a szerkesztőséghez; ezekből is közöl a kötet, így Károlyi Mihály 1919-ben Bécsben megjelent vászaemlékezését és Károlyi 1947-ben, a Népszava felkérésére írt A Népszava és az októberi forradalom című cikkét. Közread egy részt Jászi Oszkár memoárjából — összesen majdnem száz írást, olyan élményeket, történelmi mozzanatokat rögzítőket, amelyek mind jelentősek, jellegzetesek s így megismerésre érdemesek. S ha már a tragikus végű, gazdag életű, máig sem eléggé, de 1957-ig szinte nem is ismert Karikás Frigyes A járatos ember és más elbeszélések című kötetét s benne a vöröskatonák nagy szeretettel-ismerettel megrajzolt alakjait is hozzátesszük a képhez — az irodalomét a tudományéhoz és az emlékezéséhez — akkor elmondhatjuk, hogy ismerjük történelmünknek, múltunknak ezt az egyik legjelentősebb, legemlékezetesebb — és legérdekesebb — időszakát. Székely Katalin (Siklós András: Magyarország 1918—1919. Kossuth, 440 oldal, kötve 150 Ft; Tanúságtevők 3 T0. Kossuth. 792 oldal, kötve 75 Ft; Karikás Frigyes: A járatos ember és más elbeszélések. Kossuth. 304 oldal, kötve 30 Ft.) Tizenöt éves voltam, költészetet kóstolgató kamasz, amikor először vállalkoztam afféle merész röppenésre, mint, most, annak valamelyes megfogalmazására, mit is jelent nekem Nagy László költészete. Nálam két évvel idősebb barátom a politikumot hiányolta ebből a költészetből. Aki nem hiszi, járjon utána. Ez a valamikori barátom ma Svédországban él. Mit mondhattam vajon a barátomnak akkor? Alig vagy már tíz évvel ezelőtt? Talán valami olyasmit, hogy akkor bizony ő nem ért a jelképek nyelvén, és sorra elkezdtem „lefordítani” a Menyegző-t meg A zöld angyalt, meg a többi csodát. Siralmas lehetett az eredmény, még jó, hogy arra már nem is emlékszem. Nem tudtam még akkor, hogy nem a költészet, hanem éppen a politika nyelve a jelképeké;és hogy a költészet a legkonkrétabb beszéd. Lapozok a tömény versek között, az egy éve még lezárulatlan életmű döbbenetes tömbjét próbálom saccolgatni, s azt látom: csupa tömör, pontos megfogalmazás, szinte kézzel tapintható valóságdarab, csupa jégtiszta gondolat sorakozik itt. Gondolatok megfogalmazásuk pillanatában, még nyers valójukban, a gyomfogalmazásuk, skatulyába szortírozásuk előtt. Fényszűrők nélkül fotografált képek, melyekhez a napfény vakuzott. „Márvány az ég alja, nincs repedés rajta ...” Engem még máig meglep, hogy egyik legnagyobb költőnk neve a legszürkébb, leghétköznapibb magyar nevek közül való. Mintha csak Kovács tizenhárom Jánosnak hívták volna. Micsoda önbizalom kellett ahhoz, hamuba sült pogácsával fele királyságért indulni! Különcködők között művekkel érvényesülni. Hókuszpókuszok nélkül, névleg „jeltelenül” a kiválasztottságban bízni. Ilyet leírni: „Én vacogok már minden ormon / riadalmasan szép a sorsom / szebb mint a tiétek pingált akolban / alomban”. Ilyet elvárni: „Műben az embert megünnepeljék.” Ady után a magyar versek nyelvét, a legnagyobbakét is, a József Attila verseiét is, finom sanzonmuzsika oldotta lággyá. Az egy Füst Milán kivételével nem akadt költő, aki Adynak a magyaros és a nyugati versformákat egyesítő nyelvi újításait, ritmikai fölfedezéseit tovább fejlesztette volna. A húrokba csapó, bárdolatlan, nyers líra (a maga összes formai, technikai ravaszságaival!), Nagy Lászlónál nyert újra polgárjogot. Hogy milyen fölkészült tudatossággal, azt önéletrajzából is kiolvashatja, aki máshonnan nem akarná. És kell-e mondani, hogy a nyelvnek ez a robajló áradata elvitathatatlanul a radikalizmus formája, s a gondolatok, akarások, vágyak, másokért induló elszánások törnek föl benne? És Nagy László a nagy poémák költője is. Egy történelmi kor Sziszifuszainak lihegése zihál ezekben az élettől zengő, dühös, keserű és napfény sütötte sorokban, legkiváltképpen talán a Menyegző soraiban. Amely poéma az ükunokáink számára olyasmi lesz, mint számunkra Az apostol, az Eszmélet: múltból tündöklő, megmászni méltó hegycsúcs. És Nagy László a népdalok költője is. Slágerként mondják, idézik, dalolják. Szeretik. Ha már életében, hát bizonyosan holtában is mellé állnak a rügyező kamaszok. Akik már tőle tanulják: „Műveld a csodát, ne magyarázd”. Fábri Péter „Műben az embert./' Az a hírhedt „menetelés” Az olasz szigetlakók, a szicíliaiak és a szárdok (nem beszélve az apró szigetek, mint Linosa, Asinara és a többiek lakóiról, akiket nem ismerek) alaposan elütnek az anyaország lakóitól. A nyelvüktől kezdve gondolkodásmódjukig, életfelfogásukig, szokásaikig mindenben, íróik és politikusaik, főleg pedig író-politikusaik az olaszok szemében is különcök. Legjellemzőbb példa erre Leonardo Sciascia, Szicília, de egész Olaszország egyik legnagyobb írója, és hasonlatos hozzá e kötet szerzője, Emilio Lussu, aki távolról sem éri el ugyan szicíliai honfitársának írói képességeit, de 1948-ban már szárd szocialista szenátor lévén, a politikai életben sokkalta járatosabb nála. A Marcia su Roma és háttere című, igen-igen régi műve, szintén erre vall. Mint egyik lábjegyzetéből, is kiderül, már 1933-ban megjelent egy olasz kiadása Párizsban, otthon pedig 1945-ben adta ki a patinás Einaudi kiadó. Mussolini 1922. október 28-i római bevonulása minden volt, csak éppen „Marcia” (Menetelés) nem, hiszen hálókocsiban érkezett Róma központi pályaudvarára, a Terminire Milánóból, ahol néhány nappal korábban még nemigen sejtette, hogy az olasz társadalom akkori erőviszonyai napokon belül kezére játsszák a hatalmat. Lussu a maga szárda (Emilio Lussu: A Marcia tapasztalatait írja le a történ- Roma és háttere. Magvetődtek hátteréről. Emberekről, 216 oldal, fűzve 14,50 Ft.) akik harcostársaiból hirtelen ellenségei lettek, eseményekről, amelyek az igazi nagy sodrástól oly távoli szigeten, ha kissé elmaradtak is az anyaországiak lüktető iramától, és ha a provincia tompított is kegyetlenségükön, de végül mégiscsak a „Duce” mögé szorították a szárdokat is. Lassut nem. És ehhez nagy erkölcsi, politikai szilárdság, tisztánlátás és bátorság kellett. Könyve olvasmányos ugyan, de tartok tőle, hogy csak azok számára, akiket az olasz, s főleg a szárd mozaikok érdekelnek. A köteten erősen érződik, hogy régen született. Maga Lussu sem tagadja, hogy ma már másként írná meg. Persze, hiszen egy 1922-es történelmi eseményt 1933-as ésszel tálal az 1978-as magyar olvasóknak. Csak a krónikás erényeire pályázik, az íróéra nem, s így nem is szabad számonkérni rajta azokat De még a szárd krónikás tollából is különösen hat a megállapítás (és különösen nálunk), hogy november „mindig kedvező az összeesküvésekhez”. Azt pedig, hogy „A halálbüntetést ma már a büntető törvénykönyv is tartalmazza...”, a kötet egyik legmeghökkentőbb anakronizmusa. Az Olasz Köztársaságban ugyanis eltörölték a halálbüntetést. Gellért Gábor Pór Bertalan plakátja a Képzőművészeti Alap 1919—1979 c. naptárából A magyar Párizs Mikor — a „Regélő Városok” című sorozat első köteteként — 1960-ban megjelent Párizs című válogatásom a francia írók és költők vallomásaival, még csak halványan derengett fel bennem, hogy talán érdemes volna összegyűjteni a magyar szerzők hasonló megnyilatkozásait is. Majd, miután 1974-ben kiadták a Gereblyés-féle Párizsi elégiát, úgy gondoltam, most már érdemes lenne csokorba kötni azt a sok szép és érdekes írást, amelyet prózaíróink szenteltek a Fény Városának. Idült Párizs-kórom persze már régen rágta a lelkem. Amint többször megírtam, még Debrecenben elkezdődött, és Adynak, Szomorynak, Márainak köszönhettem. Mikor aztán 1934-ben kikerültem, hogy egy félévet hallgassak a Sorbonne-on, de aztán Horthy-botcsinálta emigráns lettem, ,,dúdosásomat és annak minden terhét ez az egy város elfelejtette velem” — hogy annak a Szepsi Csombor Mártonnak a szép szavait idézzem, aki a XVII. század elején lett minden rendű és rangú magyar Párizs-rajongó őse. Tanúja lettem hát „a sereglő sok gyönyörűségnek” meg „a habzó népek tengeri sokaságának”, amelyekről Faludi írt a Téli éjszakákban. A magyar Párizs című, most megjelent válogatásomról nem is akarom megjegyezni azt az elcsépelt igazságot, hogy szubjektív és minden bizonnyal hiányos. Ami ez utóbbit illeti, a francia fővárosról szóló prózai irodalmunk olyan burjánzóan gazdag, hogy ha csak valamelyik híres negyedét vagy akár csak a Luxembourg-kertet választottam volna gyűjteményem tárgyául, akkor is jócskán megtelt volna a kötet. A válogatást időrendbe szedtem, s hogy a szélesen hömpölygő Párizs-festő folyamunkat valamelyest keskenyebb partok közé szorítsam, csak magyar nyelvű szövegeket vettem be (tehát a korai latin nyelvűek nem kerültek be, s a későbbi francia nyelvűek sem). Csak olyan darabokat iktattam a kötetembe, melyek eredeti Párizs-élményeket tükröznek (az egyetlen kivétel az említett Faludi), s egy-egy írótól csak egy-egy részletet választottam (kivéve Ugron Gábort). Ami a tartalmi teljességet illeti, igyekeztem a párizsi valóság minden oldalát bemutatni, a fényt és az árnyékot egyaránt, de talán nem csak az én elfogultságom teszi, hogy végül mégis a sugarasabb árnyalatok uralkodnak. Az én frankomániám persze nem egyedülálló. Már Döbrentei, Vahot, sőt Vajda János is ostorozta elődeimet a „franciáskodás kórsága” miatt; századunk elején pedig Apponyi kultuszminiszter kifejtette, hogy „a magyar írók és művészek Párizsban időzése céltalan, sőt veszélyes". Az a száz szöveg, amely ebben a kötetben olvasható, s amely több mint három évszázadot ölel fel, azt hiszem, mégis inkább azt bizonyítja, hogy Párizs-kultuszunk általában nem fajult holmi majmolássá, feltétel nélküli fegyverletétellé az idegen Bábel vagy Bakony előtt. Sőt! És ez Párizs-járásunknak talán legbecsesebb vonása — a francia fővárost csodáló magyar hangok nem vesztek bele a kozmopolita zsolozsmába, hanem olykor éppenséggel ércesen zengő nemzeti szózatként csengtek. Irinyi és Ady, Wesselényi és Bölöni — mind azért vetette vigyázó szemét erre a városra, hogy javító és újító pillantását a magyar tükör magyarul verje viszsza. Bajomi Lázár Endre (Nagy László: Versek és versfordítások. I—III. Magvető, 2022 oldal, kötve 120 Ft.)