Könyvvilág, 1984 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1984-12-01 / 12. szám

Szenes Molnár Albert XVII. ZSOLTÁR T. B. Könyörgése Dávidnak az megszabadulásáért. 1. Hallgasd meg igazságomat, Úr Isten, kiáltásom értsd meg, Figyelmezz hozzám és tekintsd meg Szívbéli imádságomat, ítéletet tetőled várok, Nézd meg igyem, láttas törvént, ítélj meg igazság szerént, Mert én álnoksággal nem járok. 2. Szívem éjjel megpróbáltad, És megvizsgáltad teljességgel, Láttad, hogy eggyel én nyelvemmel, Csalárdság nélkül találtad. Azmit ember szól, avagy mivel, Én alakid beszédire Gondot tartok szent igédre, Nem járok az gonosztévővel. 3. Vezérljed én járásomat, És tarts meg az te ösvényeden, Másuvá senki ne térítsen, Erősítsed lábaimat. Téged hívlak én segédségre, Uram, láss meg szükségemben, Kérésem vedd füleidben, És légy figyelmes beszédemre. 4. Te vagy bizonyos utalmok, Azkik te benned reménjenek, Mutasd jóvoltodat ezeknek, Hogy lássák az rád támadók. Mint az te szemeidnek fényét, Úgy megőrizz, Uram, engem, Szárnyad árnyékában fejem Takargasd, őrizvén ösvényét. 5. Utalmazz ellenségimtől, Azkik veszedelmemre járnak, És mindenünnen környülfognak, Ments meg engemet ezektől. Kövér nyakok csak föl nem pattan, Kevélyen szólnak ellenem, Lesnek, kergetnek, hogy engem Megtapodjanak az föld hátán. 6. Ollyak, mint az vad oroszlán, Ki az lesből az prédára szök, És mint az éh oroszlánkölyök, Ólálkodik az barlangban. Uram, jövel, vegyed eleit, Verd földhöz éles tőröddel, Lelkem mentsd meg fegyvereddel, Rontsd meg ellenségim ezeit. 7. Ments meg kezeddel ezektől, Azkik élnek csak ez világnak, És csak e hasoknak szolgálnak, Ez gondjok teljes szívekből. Mert eleget adsz e testöknek, Kikvel tölthetik hasokat. Hizlalhatják magzatjokat, Még unokájok is eltelnek. 8. Én pedig az igazságban Színét meglátom fölségednek, És ha álmomból fölserkenek, Megelégszem jóvoltodban. (Szenes Molnár Albert: Psalterium Ungaricum Szent Dávid Királynak És Prófétának Százötven Zsoltári. Szépirodalmi. 404 oldal, kötve 82 Ft.) mm .........­ «•MNMMmBM­MM­­m %■ 16 A százezredik oldal felé Előbb-utóbb minden korszak rá­ébred annak szükségességére, hogy önnön sajátosságait „visz­­szakeresse” az időben, hogy azo­nosságtudatát a hagyománnyal is meg kell támogatni, hiszen mi sem jellemzi jobban az egyes korok öntudatát, mint a tradíci­ók vállalásának iránya és formá­ja. Ezt szolgálták és szolgálják a néhány évtizedenként kiadott nagy történelmi szintézisek, az irodalomtörténeti összefoglalá­sok, a klaszszikusokat élesztő reprezentatív könyvsorozatok. A „Magyar Remekírók” könyv­folyamának elindítását is ez a mély öntudattisztázó korérzület motiválhatta, követve irodal­munk hatkötetes történeti fel­dolgozását, s párhuzamosan ha­ladva például a magyar história és a magyar művészettörténet új feldolgozásával. Gigantikus vál­lalkozás a „Magyar Remek­írók”. 1973-ban indult meg, s tíz év alatt mintegy nyolcvan - ese­tenként 1000 laposnál is teste­sebb - kötetet bocsátott ki. Be­végződésének dátuma belátha­tatlan, hiszen a sorozat alapraj­za - a jelek szerint - folyamato­san módosul, bővül - rugalma­san alkalmazkodik a közben is múló időhöz. Ezt a rugalmassá­got kötelességünk - valamennyi­ünknek - időről időre próbára tenni. A tét igényli: e sorozat­nak egyfelől a nemzeti irodalom vitathatatlan értékeit kell újra számba vennie, másfelől az ese­tenként talán kisebb jelentőségű életművek és a - klasszikus poé­tikai normák szerint - marginá­lis írásbeliség dokumentumai­nak felidézésével az elmúlt ko­rok és a jelen szellemi kapcsola­tait kell dokumentálnia. Régies fordulattal élve, egy nemzeti könyvesház úgy kell ügyeljen az értékőrzésre, hogy közben éle­­tessé is tegyen minden értéket. Érdemes mindezt előrebocsá­tani a Századvég című kétköte­tes regényantológia bemutatása­kor és kommentálásakor. Tíz re­gény majdnem harmadfél ezer oldalon ... A tízből öt - Iványi Ödön, Ambrus Zoltán, Justh Zsigmond, Bródy Sándor és Gárdonyi Géza itt közölt mun­kája - vitathatatlan reprezentá­ciója a kor regényirodalmának. Ha nem is a századvégé, hanem inkább a századfordulóé, hiszen ez a kiadvány 1888-tól 1905-ig válogat. A másik öt regény kivá­lasztása már esetlegesnek mond­ható. Az irodalomtörténeti kon­szenzus Csiky Gergely regényei közül a Sisyphus-t tartja a leg­többre, Loviktól a Kertelő agárt. Tolnai Sötét világ­a nem re­gény, hanem emlékirat, Papp Dániel műve kisregény (Gárdo­nyié is az), s Herczegnek is van érvényesebb műve, mint a Pogá­­nyok (ha későbbről is). Vitat­kozni minden válogatáson le­het, csak „post festa” nem túl ér­demes. Hasznosabb és a sorozat­hoz mindenképpen méltóbb a figyelemfelhívás, amit azért -valljuk be - némi aggodalom is színez. Ha a címet nézzük: Század­vég - így, névelő és mindenféle megszorító jelző nélkül, az a be­nyomásunk támad, hogy a „Ma­gyar Remekírók” ezzel mintegy „letudta” ezt a korszakot, ami több szempontból nem lenne helyes. (Lehet persze, hogy a mostani századvég teszi fülün­ket túl érzékennyé minden eset­ben, ha a XIX-XX. század for­dulójáról esik szó ...) Először is azért, mert a magyar századvég­nek nem a regény, hanem a no­vella a vezető műfaja. Még az is kétséges, hogy a korban vajon az irodalom-e a vezető művé­szet, s nem, mondjuk, a zene, a képzőművészet vagy a színház. A „Magyar Remekírók” öt kötet­ben jelentette meg a XIX. és a XX. századi magyar kispróza legjavát, ám mindezek nem pó­tolhatnak egy, a századforduló irodalmi mentalitását valóban jellemző válogatást. Egy olyant, amely a nyolcvanas évektől - ez a fordulópontja a magyar epiká­nak - együtt szemlélné és méltá­nyosan szemlézné Gozsdut, Pe­teleit, Bródyt stb. az egyik, a Cholnokyakat, Csáthot, Színit stb. a másik - időbeli - póluson. Egy-egy művel jelezve, hogy e sorozat tagja Mikszáth is, a ké­sei Jókai is, csakúgy mint Krúdy, Ady vagy Kosztolányi. (Itt most nem is szólva arról, hogy hány tucat olyan elfeledett novellistánk van a nyolcvanas évektől - Bodon József, Pap Ma­riska, Kazár Emil, Kupcsay Fe­licián stb. stb. - akinek egy-két dolgozata igazi remekmű.) A mítosz, a dekoráció, a mese, az egzotikum, a betegségkul­tusz, a misztika, az (új) népies­ség stb. - olyan jellemzői a szá­zadvégnek és a századelőnek, amit csak a kisprózai műfajok­kal tudunk illusztrálni. Mi sem jellemzi jobban a kor válságtu­datát, válságérzületét, mint az, hogy vitathatatlan minőségű, klasszikus nagyregényt nem tu­dott kihordani. Itt említhető meg, hogy figyelmet érdemelné­nek egy ilyen - virtuális - vállal­kozásnál a novellaciklusok, ami­ket bízvást tekinthetünk regény­pótléknak, árulkodó poétikai jelzésnek a regény lehetetlensé­géről (Mikszáth, Gozsdu, Bródy, Petelei, Gárdonyi, Chol­­noky Viktor stb.). S ha visszatérünk a regények­hez, nyúljunk vissza egészen a hetvenes évek elejére. Az egye­temi oktatás évről évre vissza­térő mizériája, hogy a kiegyezés utáni igen fontos, néhol a re­meklést súroló epikai művek elérhetetlenek, sokszor még a nagy könyvtárakban is. Asbóth Álmok álmodója mindenek előtt. De gondolhatunk Toldy Istvánra, a regényíró Beöthy Zsoltra és Vértesy Arnoldra is. Előbbre lépve az időben: Gozs­­dutól a Köd, Rákosy Viktortól a Korhadt fakeresztek és az Elné­mult harangok, Török Gyula egy-két regénye, Acsádytól a Fri­­dényi bankja és Tóth Bélától A boldogasszony dervise, Kazár Emiltől esetleg A ma holnap nél­kül stb. az, amely helyettesíthet­né vagy kiegészíthetné a Szá­zadvég kötet egyik-másik bevá­logatott darabját. Figyelmünkre mindenképpen érdemesek. Kitűnő kötetet lehetne össze­állítani a kor művészeti esszéi­ből, útirajzaiból, filozófiai trak­tátusaiból, naplókból, levelezé­séből is. Asbóthtól Czóbel Min­­káig, Komjáthytól Gozsduig, Justhtól Ambrusig. (Nota bene: Ambrus 1914-es kisregénye, A tóparti gyilkosság, egyik csúcs­pontja a századforduló művé­szetének.) A „fin de siécle”, a századvégiség mentalitását egy ilyen fragmentumgyűjtemény talán még hívebben tükrözné, mint a legalaposabb válogatás a széptanilag minősíthető írásmű­vekből. Hiszen - tudjuk - nem volt még történelmi korszak, amikor élet és irodalom ilyen példátlan erővel igyekezett vol­na azonosulni. (S itt gondolha­tunk a zene, a színház, a képző­művészet kísérő „írásbeliségére” is.) Kiadói jelzésekből ismerhet­jük a „Magyar Remekírók” el­következendő köteteit. Meg­nyugvást kelthet - témánknál maradva -, hogy készül egy Gyulai válogatás (az Egy régi udvarház utolsó gazdája alapve­tő műve a XIX. század beszély­­irodalmának), várható Mik­száth kisregényeinek és Krúdy novelláinak kötete is. (Remél­jük, hogy a regényíró Tolnai La­jos- és a Gárdonyi-életmű sem felejtődik el.) A „Magyar Remekírók” meg­indítása előtt Illés Endre böl­csen közszemlére és vitára bo­csátotta a sorozat tervezetét. Most a harmadik lustrum kez­detén érdemes volna megtenni ugyanezt. Ez a vállalkozás nem­zeti közügy, rangosságát és érvé­nyét csak a legszélesebb figye­lem szavatolhatja. Ezért ne te­kintse senki az itt leírtakat az ízetlen hibakeresés vagy a nem­telen tudálékosság „kinyomatai­nak”, hogy egy múlt századi for­dulattal éljünk. Végezetül ne menjünk el szó nélkül a Századvég című kiad­vány egy bántó stiláris aprósága mellett sem. A szerkesztő, a saj­tó alá rendező ne használja kommentárjaiban az egyes szám első személyt. Ne írja azt, hogy „gondoztam”, „egységesítettem”, „megőriztem”, javítottam”, „közlöm”, „törekedtem”. Egy ilyen kiadványban, egy efféle sorozatban a grammatikai sze­mélytelenség az illő és helyénva­ló. Alexa Károly (Századvég I—II. Szépirodalmi­ Magyar Remekírók, 1152+1224 oldal, kötve 155 Ft.) SflRSMilHHlMIMEEBgMBiSa KÖNYVILÁG

Next