Könyvvilág, 1985 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1985-01-01 / 1. szám
A kognitív szociálpszichológia kézikönyve A Gondolat Kiadó „kockás” pszichológiai sorozata a hazai tudományos könyvkiadás egyik színvonalas - és méltán sikeres - vállalkozása. Az 1969 óta megjelenő sorozat kötetei a lélektan legfőbb irányzatairól, iskoláiról, ágazatairól, klasszikus és modern kutatási területeiről adnak reprezentatív áttekintést. A sorozat egyik érdeme, hogy eredeti szövegek - tanulmányok, cikkek, könyvrészletek - tucatjait teszik magyarul hozzáférhetővé az elméleti és a gyakorlati szakember, az egyetemi hallgató és a pszichológia iránt különféle okokból érdeklődő értelmiségi olvasóréteg számára. Ezek a pszichológiai olvasókönyvek az Amerikában olyannyira elterjedt „reader”-ek hazai változatai - túl a hézagpótlás, a szakmai tájékoztatás, az oktatás és az ismeretterjesztés funkcióin, nélkülözhetetlen szerepet töltenek be a gyakran és joggal elmaradottnak, hiányosnak ítélt magyarországi pszichológiai kultúra fejlődésében is. A sorozatnak most ismét egy új darabja látott napvilágot, a Hunyady György szerkesztette Szociálpszichológia című kötet. A kiadó megjelölése szerint ez a könyv az 1972-ben megjelent - ugyanezen című és ugyanezen szerkesztő által összeállított - válogatás második, átdolgozott kiadása. Nem ez az első eset, hogy a sorozat korábbi kötetei új, átdolgozott formában kerülnek a könyvesboltokba. Van már két Csoportlélektartunk (1969, 1980) és van két Művészetpszichológiánk is (1973, 1983). Csak helyeselni lehet azt a törekvést, hogy a sorozat kötetei mintegy évtizedenként felfrissüljenek, lépést tartsanak a tudomány fejlődésével, a szerkesztők időről időre rostálják ki, ami elavult, s tájékoztassanak a legújabb eredményekről. Legfeljebb azon gondolkodhatunk el, hogy vajon a lélektanban ugyanazok-e az „elavulás” kritériumai, mint például az atomfizikában vagy a biokémiában. De kétségtelen, hogy az ilyen átdolgozott, és felfrissített kiadásokra szükség van. Célszerű volna azonban, ha az ilyen változatok címükben is jeleznék, hogy nem ugyanarról a könyvről van szó - így megkímélnék a tapasztalatlan olvasót vagy a szegény egyetemistát attól a bosszúságtól, ami akkor érheti őt, midőn például a Csoportlélektan második kiadásában hiába keresi Sigmund Freud vagy Mérei Ferenc több évtizede íródott, de ma is alapvetőnek számító szövegét. Az ilyenfajta zavarok és félreértések leginkább a Szociálpszichológia két kiadását fenyegetik. A címnek és a szerkesztő személyének azonossága ne tévesszen meg senkit: az 1972-es kötetből egyetlenegy cikk sem került át az új válogatásba! Míg a Csoportlélektan és a Művészetpszichológia két kiadása között annyi a különbség, hogy - a kötet alapvető szerkezeti felépítését megtartva - egyes cikkeket kihagytak, másokat pedig beletettek, ez esetben a szerkesztő radikálisan kiküszöbölt minden átfedést a korábbi kiadással, és jelentősen módosította a válogatás koncepcionális szempontjait is. Míg az 1972-es kötet a társadalomlélektani kutatások viszonylag széles spektrumáról adott jól használható áttekintést, az 1984-es kötet a szociálpszichológiának csak egyik - igaz, uralkodónak mondott - irányzatára, a kognitív szociálpszichológiára koncentrál. Rendjén való és jogos, hogy ezt teszi, ámde akkor pontosabb és célszerűbb lett volna, ha a válogatás ezúttal Kognitív szociálpszichológia címen jelenik meg - így ugyanis senki sem gondolhatná, hogy a szociálpszichológia egészét reprezentáló könyvet tart a kezében. Ez a - véleményem szerint hibás és félrevezető - kiadói és szerkesztői döntés természetesen nem változtat a kötet immanens érdemein. Az egyik fő meritum a válogató-szerkesztő, Hunyady György bevezető tanulmánya, amely példás gondossággal és aprólékossággal igazítja el az olvasót szakterületének könyvtárnyi irodalmában. Fölvázolja a tudománytörténeti hátteret, megvilágítja a teoretikus koncepciók fejlődését, s kitér a szakterület belső kontroverzióinak, vitatott kérdéseinek elemzésére is. Legföljebb annyiban hagy kielégítetlenül a bevezető tanulmány, hogy nem derül ki belőle egyértelműen, melyek a kognitív szociálpszichológia határai és kritériumai. Ide tartozik-e minden olyan kutatás és elméleti megfontolás, amely a tág értelemben vett szociális megismerésre (az attitűdökre, a nézet- és véleményrendszerekre, a sztereotípiákra, az attribúciós folyamatokra, önmagunk és mások észlelésére stb.) vonatkozik? Vagy az tekintendő csupán kognitív szociálpszichológiának, ami - a konkrét kutatási tárgytól függetlenül - szemléletmódjában, előfeltevéseiben kognitív, azaz az ember társas viselkedésében a megismerési funkciók elsődlegességét hangsúlyozza, az érzelmi, motivációs stb. aspektusok rovására? Ezt a nehézséget a bevezető tanulmány szerzője maga is jelzi. „Ha ez alkalommal érdeklődésünket pusztán a kognitív témakörök kognitív megközelítésére koncentráljuk, e kettős szűréssel sem könnyű a ’kognitív szociálpszichológia’ kritériumait kijelölni, s ’prototípusát’ megtalálni” - írja all. oldalon. A válogató-szerkesztő által alkalmazott „kettős szűrés” pragmatikus eleganciájához és erényeihez nem fér kétség. A kötet tartalmi gerincét alkotó tanulmányok a szakterület legkiválóbb művelőitől származnak, s csekély kivétellel az utóbbi néhány év eredményeit, új irányvételeit és vitáit reprezentálják. Külön érdeme a válogatásnak, hogy - az eddigi gyakorlattal szakítva - a kötet nem csupán rövidebb terjedelmű cikkeket tartalmaz, hanem hosszabb, akár ötven-hatvan oldalas „nagy tanulmányokat”, könyvfejezeteket is, amelyek egy adott kutatási terület vagy probléma egészéről adnak részletes képet, átfogó értékelést (például: Harold H. Kelley és John L. Michela tanulmánya az attribúció elméletéről és kutatásáról, Robert B. Zajonc történeti áttekintő tanulmánya a kognició és a szociális kognició viszonyáról). Mindezek következtében a kötet jellege némiképp eltér a sorozat eddigi darabjaitól. Az eddigi kötetek „olvasókönyvek” voltak, a mostani Szociálpszichológia inább „kézikönyv”. Ezekre a - specializáltabb - kézikönyvekre is szükség van, gondoljuk meg, hogy ez a kötet hány és hány pszichológia és szociológia szakos hallgatót kímél meg attól, hogy eredetiben kelljen - példának okául - Martin Fishbein és Icek Ajzen vagy James T. Tedeschi és Paul Rosenfeld tanulmányát olvasnia! A specializáltság egyik veszélye, a belterjesség, az akadémikus unalom és terjengősség, a tágabb perspektíva szem elől vesztése persze óhatatlanul fenyegeti az ilyesfajta vállalkozásokat. A fiatal pszichológusokból álló fordítógárda (Balogh Márton, Fülöp Márta, Habermann M. Gusztáv és Siklaki István) mindent megtett azért, hogy az amerikai szociálpszichológia „bikkfanyelvét” precízen, érthetően és a stilisztikai szabályoknak megfelelő magyarsággal szólaltassa meg. Csodát azonban ők sem művelhettek. (Szociálpszichológia. Gondolat: 704 oldal, kötve 93 Ft.) Erős Ferenc Kétségek és remények Tavaly októberben az egyik zürichi napilap közölte azt a cikket, melyből kiderült, hogy egy elavult ház szanálásakor hatalmas levélcsomóra lettek figyelmesek. A levelek címzettje egy Pharmaglobal Anstallt nevű, Lichtensteinben székelő kereskedelmi ügynökség volt. Az ügynökség valahol Dél-Afrikában élő, kétes hírű tulajdonosát sok-sok csalódott, becsapott ember perelte, kereken 12 000 svájci frankot követelve tőle - és tegyük mindjárt hozzá - hasztalan, mert bottal üthették a nyomát. Azért történt mindez, mert néhány tucat kétségbeesett ember rákos hozzátartozója számára az akkor éppen divatos csodagyógyszert, a Béres-cseppeket rendelte meg, esetenként nem kevesebb, mint 4-600 svájci frankért. Tették ezt azért, mert egyik-másik nyugatnémetországi napilap szalagbetűs címekkel közölte olvasóival a magyarországi „rák-csodaszert”. Azok, akik a postán rendelt Béres-cseppeket megkapták, maguk győződhettek meg a szer hatástalanságáról, de még több volt azok száma, akiknek még erre sem volt lehetőségük, mert a megrendelt és előre kifizetett csodacseppeket sohasem kapták meg. Az NSZK Gyógyszer Ellenőrző Intézete elemzésnek vetette alá a Béres-cseppeket és kiderítette, hogy C-vitaminon és vason kívül még néhány nyomelemet tartalmaz, tehát speciális rákgyógyító hatással biztosan nem rendelkezik. Ugyanilyen nyilatkozatot tettek egyébként a magyar egészségügyi hatóságok is. Ez az elszomorító újsághír is bizonyítja, hogy a beteg ember és hozzátartozója végső elkeveredésében felül minden újsághírnek és minden szalmaszálba kapaszkodik. Egy könyvrecenzió élére azért kívánkozott ez a szomorú, de nem tanulság nélküli történet, hogy Balázs András Daganatbiológia című könyvének végszavát szó szerint idézhessük: „Irreális minden olyan elképzelés, amely feltételezi, hogy a XX. század utolsó negyedében egyetlen ember fejéből kipattanhat valamiféle isteni szikra, amivel egy kenőcs, balzsam, csepp vagy elixir formájában megtalálja a rák biztos ellenszerét.” Amit Balázs doktor hallatlan következetességgel, naprakész kutatási eredményekkel megírt könyvének végén hangsúlyozott, azt a magyar orvosok - köztük kiemelkedően országhatárainkon kívül is jól ismert, sőt elismert rákkutatóink már akkor is tudták, amikor a Béres-cseppek csodatévő, rákgyógyító képességének hírétől volt hangos ország-világ. Sajnos, még a tömeghírközlő szerveink egyikmásik vezető munkatársa is nagyfokú hiszékenységet árult el, amikor vállalkozott arra, hogy csodatévő hírét keltse annak, amiről az egészségügyi intézmények vezetői, sőt a rákkutatók egyértelműen azt állították, hogy hatástalan. Mi több, a tömeghírközlő eszközök munkatársai nemcsak megalapozatlan reményeket tápláltak a rákos betegekben, hanem felcsillantották azt a reményt is, hogy „a magyar lángelme felfedezése”, Japán talajba hullva, még netán dollármilliókat is fog teremni. Ezen elszomorító tények ismeretében különleges örömmel kell üdvözölni a Gondolat Kiadó szándékát, hogy Balázs András Daganatbiológia című könyvét megjelentette. Balázs doktornak pedig gratulálni kell ahhoz, hogy a sejtbiológiát és ennek keretén belül a daganatkeletkezés molekulárbiológiai történéseit szakszerűen, érthetően és naprakészen foglalta össze orvos, művelt laikus - köztük kiemelkedően talán a sejtbiológiai vagy orvosi kérdésekkel foglalkozó újságírók - számára. El tudnám képzelni még azt is, hogy biológus, esetleg orvostanhallgató egyetemisták vagy kiemelkedő képességű középiskolás diákok számára ez a könyv olyan indíttatást adhat, ami végül is életre szóló és eredményes kutatómunkának vetheti meg az alapjait. Két dolgot célszerű e különlegesen értékes és szépen illusztrált könyvvel kapcsolatban megjegyezni. Az első az, hogy napjainkban sok szó esik korszerű műveltségről. Jómagam minden olyan műveltséget korszerűtlennek tartok, amely csak klasszikus irodalmi, képzőművészeti, vagy zenei humán ismeretekből áll. A most megjelent Daganatbiológia ismeretanyagának legalább vázlatos ismerete nélkül ma korszerű műveltséget nem tudok elképzelni (különösen akkor, ha újságíróról van szó, akinek ilyen témakörről népszerűsítő ismertetést kell írnia). A második pedig az, hogy ma korszerű hazafiságra minden öntudatos, a magyar kutatási eredményeket ismerő és méltányoló, értelmes magyar állampolgárnak szüksége van. Alig tudok elképzelni jobb nevelő hatást, mint azt, ha a felnövekvő magyar fiatalok azt is tudják, hogy magyar orvosok, tudósok - közöttük könyvünk írója, Balázs doktor - mit tettek le a rákkutatás tudományának nemzetközi asztalára. Ha korszerűen műveit magyar emberfőkben a rákkutatás magyar eredményei általánosan ismertek lesznek - aminek lehetőségeit ez a kötet biztosítja -, akkor legalább eszmeileg ellensúlyozhatjuk azt a sok kárt, amit a magyarság hírnevén kétes értékű vagy éppenséggel hírhedtté vált „csodaszerek” világgá kürtölése ejtett. Szendei Ádám (Balázs András: Daganatbiológia. Gondolat, 194 oldal, kötve 55 Ft.) KÖNYVILÁG