Könyvvilág, 1988 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1988-01-01 / 1. szám
Hallama Erzsébet és Csordás Gábor a Jelenkorról A Jelenkor működését, ha jól látom, legalábbis ebben az átmeneti időszakban, Szederkényi Ervin öröksége, s az általa is alakított szellemi-anyagi háttér határozza meg. Ez az örökség, a szerkesztési elveket illetően, közvetlenül Babits Mihály Nyugatjára mutat vissza. Cs. G.: - Magam is érzek némi hasonlóságot a Nyugattal, s különösen azzal az irodalomelmélettel, ami a folyóirat szerkesztésében megnyilvánult. Babits autonóm folyamatnak, pontosabban autonómiára törekvő, autonómiát igénylő folyamatnak tekintette az irodalmat. Ez nagyon régi probléma, elég, ha utalok rá, hogy a politikai nyilvánosságot Magyarországon hagyományosan az irodalmi nyilvánosság helyettesítette, úgyhogy az utóbbi nem tudott irodalmi nyilvánosságként működni. Babits nagyon fontos törekvése volt ennek az irodalmi nyilvánosságnak a megteremtése, megmentése, megtisztítása, és ebben, azt hiszem, egyetérthetünk vele. Annál is inkább, mert az ilyenfajta nyilvánosság kialakításának és megóvásának van egy feltétele: a minőségelvű szerkesztés. S ha van erénye a Jelenkornak, akkor az, ahogy e feltételt teljesíti. A Jelenkor helyzetét meghatározó második tény, ha jól látom, az anyagi-szellemi háttér. H. E.: - Mind a kettő, az anyagi és a szellemi is, életbe vágó feltétel. Az utóbbi az, amiben biztosabb vagyok: a szellemi háttér megvan, és remélem, megmarad a következő időben is, amennyiben a Jelenkor is megmarad ebben a mai nehéz világban, amikor lassan semmire sincsen pénz. Mindamellett el kell mondani, hogy az általános leromlás - és azon belül az irodalom nehéz helyzete - közepette is szerencsés helyzetben van a Jelenkor abban a tekintetben, hogy a helyi szervek maximálisan segítették eddig is, és ha rajtuk múlik - ebben biztos vagyok - akkor jövőre, sőt, tíz év múlva is mint létező folyóiratról lehet majd beszélni a Jelenkorról. Cs. G.: - Ha arról beszélünk, hogy a helyi vezetésnek milyen a viszonya a folyóirathoz, akkor minden hízelgés nélkül mondhatom, hogy nagyon jó, amiben nem is az anyagi támogatás a legfontosabb, hanem a bizalom. A bizalom csak egy szó, de ebben az esetben nagyon komoly dolgot jelent. A megyében elég régóta kialakult az a normális helyzet, hogy a kompetenciák elválnak egymástól. - Ez azt jelenti, hogy a szerkesztő valóban szerkesztő lehet - teljes felelősséggel és illetékességgel? Cs. G.: - Úgy van. Az a bizalom, amit Szederkényi Ervin megkapott, helyesebben, ami a közös munka során közte és a megyei vezetők között kialakult, úgy érzem, ma is megvan. Az, hogy az irodalmi érték megítélése nem politikai instanciák feladata, a megyében nagyon régóta nyilvánvaló és magától értetődő dolog. Ami mármost a kérdés anyagi oldalát illeti, a mai egyenlőtlenül decentralizált szisztémában a megye nagyon komoly áldozatokat hoz, hogy a Jelenkor-t a romló viszonyok közepette fent lehessen tartani, ugyanakkor - talán nem árulok el ezzel titkot - a Jelenkor évi fenntartása egyáltalán nem kerül többe, mint más vidéki folyóiratoké. Sőt. Meglep, amit állítasz. Arról van szó, hogy a költségvetés nagyobbik része a honoráriumkeret? Cs. G.: — Végeredményben igen. Ez megint egy olyan Szederkényi Ervin kialakította hagyomány, amit nagyon fontosnak és sokatmondónak tartok. A legtöbb folyóirat, úgy látom, azért tud viszonylag kevés honoráriumot kifizetni, mert elég sok munkatársat foglalkoztat, akiket a honoráriumkeretből fizet. Azt hiszem, itt szemléleti különbségről van szó. Nem az a fontos, hányan dolgoznak itt, hanem hogy hányan (és persze kik) dolgoznak ide. - Mindannak, amit Szederkényi Ervin a Jelenkorra hagyott, része a szerkesztési stratégia, és e stratégia érvényesíthetőségének a feltételrendszere rendkívül fontos. Egy másik hasonló jelentőségű dolognak látom e stratégia érvényesítésének a módját. Azt, hogy Szederkényi Ervin újra és újra az irodalom éppen lezajló változásaihoz igyekezett a folyóiratot kapcsolni. Ennek azonban máig ható következményei vannak. A Jelenkor, bizonyos értelemben egyoldalúvá vált, már ami a benne megjelenő irodalomtípust illeti. Hiszen majdhogynem teljesen hiányzik belőle az a fajta változatokban gazdag - realista irodalom, amit példának okáért az Alföld olyan határozottan és meggyőzően képvisel. Nem beszűkülés-e a szóban forgó helyzet, tehát az, hogy a Jelenkor minőségelvű szerkesztési elvet követ? Cs. G.: - Azt hiszem, hogy ilyenfajta beszűkülés nem mutatható ki. Egyelőre. Ám hogy lehetséges, azt érzem. De anynyira meggyőző amit Krasznahorkai ír, amit Esterházy ír, amit Nádas ír, amit Mészöly Miklós ír, hogy amikor tőlük kézirat érkezik, akkor annak mi borzasztóan örülünk. Igencsak keresni kell viszont olyan kéziratot, ami nem sorolható bele ebbe az új prózának nevezett jelenségkörbe, és ugyanilyen meggyőző tud lenni. — Azt hiszem, hogy ebből a szempontból válik fontossá a Baranya megyei vagy pécsi szellemi élet, mint háttér. H. E.: - Igen, ez így van. Csorba Győzőék azok, akik a Jelenkor lírai rovatának a biztos tartópillérei, akiknek a versei egyszersmind betöltik a hagyományképviselet, az értékőrzés-teremtés nagyon fontos funkcióját. Az már egy másik kérdés, hogy, emlékszem, Szederkényi Ervin éveken át próbált másfelé nyitni a lírában is, de e próbálkozásokkal általában elégedetlen volt. Azt hiszem, mi ezt az elégedetlenséget még örököltük. Talán úgy mondanám, hogy a ránk zúduló versáradatból nem sikerült egy kicsit tudatosabban szelektálni, szűrni, egy világosabb, tisztább vonalat kialakítani a versekben is úgy, mint a prózában. - Ez azt jelenti, hogy a folyóirat nem észleli azt az áttörési folyamatot, ami a költészetben, noha késve, de mégiscsak megindult? Cs. G.: - Éppen Csorba Győző és Bertók László jelenlétének köszönhetően elég kedvező helyzetben vagyunk, hogy ezeket a változásokat regisztrálhassuk. Hiszen mindketten a kezdeményezői voltak ennek az áttörésnek. Csorba Győző azáltal, hogy amikor a hivatalos elképzelés szerint a lírikusnak nem az egyén fájdalmát, gondjait kellett megénekelnie, hanem csakis és kizárólag a közösség sorsát, akkor ő, például, az elmúlásról írt verseket. Persze nemcsak az akkori „elvárásokkal”, hanem a későbbi, a közösséget másképpen definiáló kánonokkal is ellenkezett ez az eljárás, azonban mára fényesen igazolódott. Bertók László pedig a 60-as években, amikor szinte egyeduralkodó volt a túlértékelt, világgal perlő költői alany, elkezdett nagyon korán, már a második kötetében, olyan verseket közölni, amelyekben az önirónia aláássa, lefokozza ezt a magatartást. A probléma a Jelenkor lírai rovatával tulajdonképpen az, hogy ugyan valóban a költészetben is lezajlott egy ilyen fordulat, korábban is kezdődött, mint a prózában, már a 60-as években az újvidéki költők: Tolnai Ottó és Domonkos István, valamint Petri György, Tandori Dezső és Marsall László költészetével, csakhogy líránk mindig is lényegesen gazdagabb, sokrétűbb volt, mint a prózaírásunk. Kevésbé volt homogén, mint a próza, ezért a változások rejtettebben zajlanak, és egy még mindig nyitott sokféleségen belül jön létre a szerepek és a pozíciók eltolódása. Ez egyébként a prózában is kívánatos lenne, mert nem természetes, hogy ilyen élesen körülhatárolódik az új. Erről persze nem az alkotók tehetnek. Visszatérve a lírára és a Jelenkorra, talán észrevehető, hogy a tavalyi évfolyamban a komolyabb tanulmányoknak, esszéknek sokkal nagyobb hányada foglalkozik a költészettel, mint a prózával. Általában igyekszünk egy-egy szerzőről művei mellett ugyanabban a számban kritikát vagy tanulmányt is közölni; költők esetében elég gyakran előfordult, hogy a tanulmány jelentősebb és súlyosabb volt, mint a versek. Tehát mintha egy kicsit előreszaladt volna a líráról való gondolkodás, és a művek ezt még nem tudják vagy nem mindig tudják igazolni. De ezt természetes és szükséges átmeneti szakasznak tartom, mindig így volt, valahányszor irodalmunkban jelentősebb átalakulás zajlott. — Érdekes és fontos fejleménye a szerkesztésnek, hogy művészetközi szemlélet érvényesítésére, egyszersmind egy középeurópai szemhatár meghúzására törekszik. Igen sok ilyen publikációt adott közre például a filmről, a színházról, a képzőművészetről. Az a fajta esszétípus azonban hiányzik, amelyik a különféle művészeti törekvések párhuzamos, illetőleg eltérő sajátosságait jelezve e felismeréseket mintegy az értelmiség, a mai magyar irodalom eszmélkedési folyamatába kötné be. Aminthogy határozottabb lehetne a szerkesztőség a közép-európai szemhatár érvényesítésében is. Mert ami ebből érzékelhető mint a szomszédos államok magyarságának irodalmi képviselete, s mint alkalomszerű kitekintés a környező országok szellemi életére, irodalmára, az bizony kevésnek látszik. Cs. G.: - A Jelenkor régóta több-kevesebb sikerrel - azaz többé-kevésbé sikertelenül - próbálkozik mindkét feladat ellátásával. Azt hiszem, a problémák gyökere közös. Az irodalom bezárkózása miatt nagyon nehéz volt korábban az irodalomról és más művészetekről egyszerre beszélni. Fel sem merült, hogy az irodalom mássága tulajdonképpen fáziskésés, és hogy ez probléma lehet. Most már felmerült, most már időszerű. Ugyanilyen nehéz volt közép-európai szemhatárról tekinteni a magyar irodalomra akkor, amikor egy nyugat-európai, kicsit sznob és szervetlen érdeklődés alternatívája csak egy autochton magyar irodalomszemlélet lehetett. E téren is változik a helyzet. Azt hiszem, mindkét feladat megkísérlése ma több sikerrel kecsegtet, és tervezünk is ilyen publikációkat. A mostanában tért nyerő, általában posztmodernnek nevezett szellemiség kedvezőbb feltételeket teremt az irodalom és a társművészetek együttes tárgyalására, irodalmunk modernizációja pedig lehetővé teszi, hogy egy középeurópai kontextusban tárgyalhassuk a benne lezajló folyamatokat. (Elhangzott: január 9-én.) Varga Lajos Márton KÖNYVILÁG