Könyvvilág, 1990 (35. évfolyam, 1-11. szám)
1990-11-01 / 11. szám
Ketten a Kormos-egyetemről A véletlen vette egymás mellé két - harminchatodik évét taposó férfiköltőnk könyvét. Egyikőjük korjellemző esszécímét kölcsönvéve, személyes szerencséjük folytán még mindketten eljárhattak az úgynevezett „Kormos-egyetemre”. Tájékozatlanabbak kedvéért: abba a sajátságos életiskolába, mely Kormos István tudorságával megtanította őket arra, miként próbálják megteremteni a kényes egyensúlyt a mindennapok valóságának testközeli tapasztalatai s az igényes alkotóművészet légies kifejezésformái között. Én, mint a Kormos Istvánét követő nemzedék (a Költők egymás közt antológia) akkori újrakezdője, mesekönyveim szorgalmazójaként s gyerekversekre biztatóként találkozgattam a magyar líra szeretett (s jótékony hatású) alakjával. Most megvallom, irigyeltem mindenekelőtt Pintér Lajost (egyetemista külső munkatársam az Élet és Irodalom könyvkritikai rovatánál), de Fábián Istvánt is, hogy oly fogékonyan kerülhettek ennek az érdekes, erős egyéniségnek a vonzáskörébe. Fábián Istvánról, kinek foglalkozása, párhuzamos önkifejezési formája a grafika (annak is fekete-fehér és monotípiás előállítási válfaja), annak idején, szűk húsz esztendeje viszonylag keveset hallottam. De most - ahogy a Mozgó Világ 1990. szeptemberi számából, majd a találó és jellemző Némulat című második kötetéből látom - neki is rengeteg a köszönnivalója a „Kormieux” univerzumnak a tartalmas könnyedségért, minden (természeti, civilizációs, lelki) szépetjót minőségi szűrőn át befogadó nyitottságáért és egymás (elért költői rangtól független) egyenlő megbecsüléséért. Játékos rímelésű négyszakaszosa, a Gramma a tanulságlevonó, sikerült pillanatfelvételei közé tartozik. Nagy tömörséggel, a kimondás körítésmentes evidenciájával mindenekelőtt a magabiztos tartást, a térdhajtásra képtelen büszke szerénységet, a nemléttel való hetyke szembenézést hangsúlyozza, példaképe nyomán. A gyerekkor emlékőrzésének elengedhetetlenségét vallja. Elfogadja, sőt kihívja a felnőttség megkerülhetetlen tudását is; a kamaszidillel való szakítást s azt a „szükséges esküszegést”, amit én úgy értelmezek, mint a tilalmak áthágására mindig kész bátorságot az igazán fontos dolgokért. Nála (s a Kormostanítványok megtisztelők zöménél) mindez a nép, a nemzet létkérdéseinek vállalását, a szerelem földiégi jóságának, szomorúságának magukévá tételét, valamint a József Attila-i „nyomorító hatalmakkal” való egyezkedés képtelenségének őrzését jelenti. Igaza volt egyik - hat év előtti - kritikusának. Meditáló poétaként tartotta számon már első, 1984-ben kiadott kötete, A képzelet bádogtornyai alapján. Történelmi lázadók, renitensek, vereségtudattal végigküzdött csakazértis-harcok kései folytatójának tekinti magát ez az - úgy tetszik - örökösen töprengő (s viszonylag ritkán szólaló) ember; gyötrődései, elhallgatásos nekirugaszkodásai teszik egyszerre nemzedék-képviselővé s őszintén magamutatóvá (anélkül, hogy önkellető vagy kihívó lenne). Új kötetében sem rajzol más, lényegesen módosító összképet magáról, s tisztességesen megszenvedett törekvéseiről. Érdekes fejlemény viszont, hogy képzőművészeti látásmódja (a gondolati szövevényekkel, eszmefaggató képzettársításokkal, a bölcseleti tűnődésekkel beindázott kompozíciókban) mintha kevéssé érvényesülne. Mondandói visszhangtalansága miatt a kicsinyhitűség is kísérti (ami a könyvbeli líraközlés mostani akadályait tekintetbe véve is érthető). „Némulati” rohamaiban, tétovaságában, erdélyi utazásai után lecsapódott tehetetlenségében (Szent Anna-tó), tiltások miatti fuldoklásaiban, rosszallásaiban mégsem uralkodik el az ismeretségre vergődni képtelen írásművész keserűsége. Fontosabb ennél az elesettségi hajlamnál, hogy - Kormoshoz híven - közösségi ember, másokra tekintő lírikus maradt, így lett a „minden reggel kapott haladék” példás megbecsülőjévé, s lebontva a „maga gyártotta értelem páncélját”, a szólni képes „dologvállalók" közé szerény méltósággal felsorakozik. Pintér Lajos műveiből sem hiányzott a büszke és kemény emberi tartás, a nyugalmat sugárzó méltóság, s a téveszthetetlenül egyéni látásmód - ahogy ezt másfél évtizede megírtam róla, a Kortársba készült elemzésemben. Már akkor megmutatkozott tömörítő találékonysága, gyöngéden vigyázatos verskezelése, természetesen igényes szóválogatása. Feltűnő érzéke volt - s maradt - a szellemes nyelvi fordulatokhoz, a kellemesen (és nem sokkolóan) hatásos groteszk helyzetek fölvázolásához, meg a bájos, megejtően tréfálkozó költői magaviselethez, világláttatáshoz. Felfedeztem vonzó erkölcsösségét, befogadásra kész nyitottságát - s néha persze azt a veszedelmes, ráhangolódó empátiáját, amely nagy példák akaratlan utánzásában nyilvánult meg. Harmadik verskötetét, a József Attila-díj utáni esztendőben, 1984-ben megjelent Didergő ünnepet az alig harmincéves, már érett, tudatos, sorskérdésekkel foglalkozó lírai magatartás jellemzi, önálló, hatásoktól letisztult arculattal. Attól kezdve három irányban teljesedik ki ez a költészet, életre szóló, vállalt feladatot adva alkotójának. Tisztáznia kell küzdelmes viszonyát a természethez, a biológiai törvények fenségességéhez, egyszerre keserítő és fölemelő meghatározottságaihoz. Nem hagyhatja többé szó nélkül a társadalomban - politika fölötti morális területen - végbement romlásokat, méltatlanságokat, szomorító hűtlenségeket, önfeladásokat. S végül tovább kell építenie azt a bensőséges, élni segítő, felnőtt felelősséget, amelyet a családőrző hagyomány modern felfogásaként értékelek. A Kézjegy című kötet mindezeken felül nem váratlan, sőt, a fejlődése szempontjából kívánatos „meglepetésben” részelteti olvasóját. Úgy vezet be ünnepélyes játékossággal - az említett költészeti területekre, hogy sorra-rendre mintegy folytatja velünk a rég elkezdett párbeszédet, s a korábbi témákat nagyobb kompozíciók formájában bontja ki a szemük előtt. Nem véletlenül utalok a szemléletességre, plaszticitásra Pintér Lajos folyamatosan megújuló, a tehetség más-más oldalait bemutató, mind sokszínűbb versvilágában. Míg korábban erősen lekötötte a nyelvi kifejezés pontos kivitelezése, és nem volt tőle idegen a szómágiás műhelymunka, most mindezt megtartva alárendeli a láttatásnak, az áttetszően tiszta megérzékítésnek. Benne szabadon, elegánsan, tárgyból fakadó ritka spontaneitással jár a „végiggondolt gondolat”; az a tiszta -szellemit-lelkit egyesítő - életérzés, melynek tágasságától, finom elrendezettségétől (ugyanakkor semmi agyoncizellálás!), egyfajta drámai lefolyásától mintha kicsit könnyebb lenne az ember helyzete, növekednék szomorúságtűrő képessége, életrevaló elszántsága. Amit én a legjobban szeretek ebben az új kötetben, az a szelíden megértő, a kis dolgok nagyságát megbecsültető, földközel-lebegő, sajátos nosztalgia. Nem elvágyódás, nem viszszavágyódás ez még. Inkább a veszendőség sejtelme, a dolgok végetérésének enyhe fuvallata. Pintér Lajos poétakertjében megjelentek az első aranyfoltok - a termésbetakarító koraősz jelei. Iszlai Zoltán (Fábián István: Némulat. Szépirodalmi. 85 oldal, fűzve 48 Ft; Pintér Lajos: Kézjegy. Szépirodalmi. 96 oldal, kötve kb. 40 Ft.) Rövid időn belül a második kiadvány jelenik meg a század egyik legjelentősebb képzőművészéről, Marcel Duchamp-ról. Jean Clair francia kritikus kis könyvét most követi a világhírű költő, a néhány hete már Nobel-díjas Octavio Paz Meztelen jelenés című kötete. Két tanulmányból áll, és Paz legjobb hazai ismerője, Somlyó György utószava kíséri. Magyarul olvasható monográfia bezzeg nincs róla... Ez lehetne a panaszkodó megjegyzés. Nincs is: Mezei Ottónak „A művészet kiskönyvtára” sorozatban publikált munkája, amely annak idején reveláció volt, már csak vékonysága miatt sem tekinthető életmű-feldolgozásnak. De nem ez a lényeg. Marcel Duchamp-ról szabályos tudományos dolgozatot aligha lesz képes művészettörténész valaha is írni. Nemcsak a művei különlegesek, hanem, műveinek parabolájaként, az élete is rejtélyes; indítékainak és programjának feltárására a gondolatokat szabadon asszociáló esszé az alkalmas. Duchamp festőként indult, a Lépcsőn lemenő akt futuristakubista vásznával aratta első sikerét, de mindaz, ami nevéhez kapcsolódik, már egy hagyományos fogalmakkal nem körülírható tevékenység. Ha azt mondom, hogy ready madeeket készített, ez a megállapítás már paradoxon voltában (elvégre a kész tárgyakon mit lehet vagy kell csinálni?) szemléletesen jelzi Duchamp munkásságának bizarr dimenzióit. Amit csinált, az nem festészet és nem szobrászat - akár készen vásárolt, akár általa kreált darabokat vonultat fel -, hanem átmenet a tárgy- és a műtárgykészítés között. Mint ahogy főműve, a Nagy Üveg sem tárgykollázs (ilyesmi legfeljebb a múzeumi kartonokon olvasható), hanem lebegés képzőművészet és filozófia határán. Duchamp ugyanis nem filozofikus festő, még kevésbé festő filozófus. Ha már mindenáron skatulyát keresünk a számára, akkor leginkább mítoszteremtő egyéniség. Duchamp-ra felrázó élményként hatottak a kor tudományos - elsősorban fizikai - felfedezései és a roppant lehetőségeit már a század elején érzékeltető modern nagyipar. Csakhogy ez az élmény kortársaiétól eltérő módon mutatkozik meg az ő munkásságában. Az einsteini fizika által ihletett térfelfogás új stílust hozott - ez a néger plasztika vizuális fordulatait felidéző kubizmus. Duchamp azonban nem stílust követ; nem arra törekszik, hogy az euklidészi geometrián alapuló perspektíva ellenében megjelenítse az újat. Elveti a látszattant, mert a negyedik dimenzió követének tekinti magát. Alighanem ennek a régi és új alternatíváján felülemelkedő magatartásnak tudható be a gépezetekkel szembeni viszonya is. A többség csodát látott a technikában, olyannyira, hogy az embert is gépezetként örökíti meg (mint például Kurt Schwitters), illetve gépesített környezetet formál körülötte (ezt tette Le Corbusier). Duchamp-tól távol áll a géprombolók naiv hite, de nem tud azonosulni a gépimádók lelkesedésével sem. Iróniával tekint a formálódó új civilizációra, mert úgy érzi (művészete legalábbis ezt sugallja): feltámadóban egy világ, amely azelőtt csak a képzeletben és a mesékben létezett. Az emberből motorikus szerkezeteket varázsol, az élettelen tárgyakból eleven szellemeket teremt, és így mesél nekünk fantasztikus történeteket. Octavio Paz nem Duchamp életét és figuráját eleveníti meg, ahogy esetleg egy írótól várja az ember, hanem mikrofilológiai pontossággal írja le műveit. Közben pedig mindazokat a tudományos (művészet- és technikatörténeti, klasszika-filológiai és néprajzi) tényeket is felidézi, amelyek segítenek a látottak értelmezésében. Duchamp művei olyan filozófiai és kultúrantropológiai mélységeket mutatnak, hogy a nem mindennapi műveltségű Paz is csak teljes intellektuális felkészültségének mozgósításával képes feltárni őket. Somlyó György viszont, akit az egyik legfelkészültebb és invenciózus magyar esszéistának tarthatunk, Duchamp-portréjában a művészre koncentrál. Picasso szellemi ellenpólusaként a század egyetemes művészetének kitörülhetetlen egyéniségét villantja elénk. Vadas József (Octavio Paz: A meztelen jelenés. Marcel Duchamp: Helikon, 168 oldal, 12 melléklet, fűzve 140 Ft.) A Nagy Üveg mitológiája Buday György fametszete KÖNYVILAG