Könyvvilág, 1993 (38. évfolyam, 1-12. szám)

1993-06-01 / 6. szám

KönyvVilág 11 Fehérek közt két európai különleges mester-tanítvány kapcsolat dokumentumainak te­kinthetők azok a levelek, amelye­ket 1908 és 1939 között a pszicho­analízis „atyja”, Sigmund Freud és a háború előtti esztendők leg­népszerűbb osztrák írója, Stefan Zweig váltott egymással. A Bécsben élő Freud hatvan­négy éves volt, amikor a nála ne­gyedszázaddal fiatalabb salzburgi író első ízben elküldte neki művét, hogy e jelképes gesztussal a hu­szadik századi gondolkodást és emberszemléletet forradalmasító tudós haláláig hű hívévé szegőd­jék. Zweig tiszteletteljes rajongá­sát az a meggyőződés táplálta, hogy nemzedéke legjobbjai mind­nyájan Freud köpönyegéből búj­tak elő, s tudásukért elsősorban neki tartoznak köszönettel. „Ön adott hozzá bátorságot, hogy köze­lébe férkőzhessünk a dolgoknak, hogy félelem nélkül és minden ál­szemérmet mellőzve közelítsünk az érzelmek legkülső burkához és legbensőbb lényegéhez. Márpedig az igazsághoz bátorság szükségel­tetik - ezt az Ön életműve oly mér­tékben bizonyítja, mint semelyik más korunkban” - írta egyik 1925- ben kelt levélben. Mindkét fél számára szellemileg termékenynek bizonyul a mű- és levélváltás. Freud a rá jellemző udvarias őszinteséggel elemzi a ki­tűnő intuíciójú író érzékeny és pontos jellemrajzait, irodalmi, tör­ténelmi és tudósportréit, elisme­réssel adózva Zweig beleérző ké­pességének, olykor pedig szakmai „adalékokkal” és saját ötleteivel egészíti ki a művekben fölfedezett „hézagokat és meg nem fejtett ta­lányokat”. Dosztojevszkijről pél­dául - lelki alkata alapján - azt ál­lítja, hogy nem epilepsziában, ha­nem hisztériában szenvedett, s archaikus őserőként ez a betegség táplálta tehetségét. Az „érzések zűrzavarában” mind otthonosabban eligazodó Zweig 1931-ben merész lépésre szánta el magát. A lélek orvosai cí­mű esszésorozata keretében port­ré-tanulmányt készített Freudról és sokáig kiátkozott tanáról, vál­lalva az élő modell esetleges kriti­káját is. Levelezőpartnere azon­ban megelégedéssel olvasta a róla készült jellemrajzot, noha egyes túlzásait s egyoldalúságait tapinta­tosan szóvá tette, s hasonló szelle­mű - bírálatát sem palástoló - el­ismeréssel illette a pszichoanaliti­kus­­an magával ragadó, egyszer­smind tömör összefoglalását. Stefan Zweig minden lehetséges módon igyekezett jó szolgálatokat tenni Freudnak: életműve népsze­rűsítésével nemcsak híveket tobor­zott, hanem a régen esedékes No­­bel-díjért is harcolni próbált - hiá­ba; alkalomadtán pedig összehoz­ta a bécsi dolgozószobájából rit­kán kimozduló Mestert a század más kiválóságaival, Romain Rol­­landdal, H. G. Wellsszel, majd - már Londonban - Freud fanati­kus festőzseni-csodálójával, akiről Zweig úgy vélte, „az egyetlen, aki túl fogja élni e kort”: Salvador Dalival. A túlérzékeny író, aki mindig kitűnő jósnak bizonyult, Hitler ha­talomra jutása után az emigrációt választotta, ám önkéntes londoni száműzetésében is gyakran szen­vedett a meghasonlottságtól „a né­met dolgok miatt”. A nagybeteg, de bécsi otthonához a végsőkig ra­gaszkodó Freud csak 1938-ban szánta rá magát a menekülésre, miután életművét hordozó köny­vei máglyán hamvadtak el. A fekete mágiát űző „fehérek” közül elüldözött két, ragyogó szel­lemű európainak idegenben kel­lett befejeznie az életét. „Ostoba­ság volna meghalni azelőtt, hogy láthatnánk a gonosztevők pokolra szállását” - írta Zweig utolsó leve­lében a haldokló Freudnak. Vá­laszt már nem kapott, és talán azt is sejtette, hogy neki sem lesz ereje kivárni a legkiválóbb gondolkodó­kat elpusztító kor végét. (Három év múlva öngyilkos lett.) Szellemi atyját és mentorát azonban még elbúcsúztatta, ahogy illik: halotti beszédét - levelezé­sük fennhangú utóirataként - kö­zös anyanyelvükön, németül mondta el a Mester hamvait tar­talmazó görög urna fölött a londo­ni gyászszertartáson. Valachi Anna Stefan Zweig: Sigmund Freud Fordította: Horváth Zoltán. Stefan Zweig és Sigmund Freud levelezése Fordította: Kajtár Mária. Balassi Kiadó, 169 oldal, fűzve 280 Ft. Freud, a gondolkodás forradalmára A szabadság emberi tényezői A németországi születésű, pá­lyájának nagyobb részét Ameriká­ban töltött, de Mexikóban és Svájcban is dolgozott Erich Fromm neve nem ismeretlen a magyar olvasók előtt. 1956-ban írt műve, A szeretet művészete közel harmincéves késéssel megjelent magyarul, s más műveinek részle­tei is olvashatók voltak hazai kiad­ványokban, folyóiratokban. Amerikai és világhírnevét mega­lapozó, Escape from Freedom című könyve a második világháború alatt, 1941-ben jelent meg New Yorkban, a Menekülés a szabad­ság elől tehát több mint fél évszá­zad után ke­rül a magyar olvasók­hoz. Jobb későn, mint soha! - mondhatjuk, hiszen Fromm ná­lunk megkésett kiadású műve még ma is rendkívül izgalmas és bizo­nyos vonatkozásokban még ma is időszerű problémát feszeget: könyve - mint maga fogalmazta meg - „... a szabadság emberi té­nyezőivel foglalkozik. Feladata te­hát az, hogy ezt a kérdést kritiku­san elemezze.” Fromm, aki elméletét individu­­álpszichológiának (vagy Sullivan­­tól vett kifejezéssel „személyközi viszonylatok pszichológiájának”), magyarul társadalom-lélektannak nevezi, Freud pszichológiájából kiindulva, azzal több kérdésben vitatkozva, azt jelentősen tovább­fejlesztve, egy olyan szocializmus­koncepciót épített ki, amely a marxi és freudi humanizmus sajá­tos kombinációja. Fromm ezt „de­mokratikus szocializmus”-ként emlegeti, de világosan látja, hogy a hitleri nemzetiszocializmus dur­va visszaélés a szocializmus esz­méjével, és zseniálisan megsejti, hogy a sztálini Szovjetunióban „a szocializmus szóra való hivatko­zás szemfényvesztéssé vált”, hoz­zátéve, hogy Oroszországban „... végbement ugyan a termelő­­eszközök köztulajdonba vétele, de valójában egy kolosszális méretű bürokratikus apparátus manipu­lálja a lakosság hatalmas tömege­it. S ez szükségképpen megakadá­lyozza a szabadság és az individu­alizmus kialakulását, még akkor is, ha a kormányzat ellenőrző ha­talma a nép többségének gazdasá­gi érdekei szempontjából jóté­kony.” Az idézet arra is rámutat, hogy miért nem jelenhetett meg Fromm műve az elmúlt évtizedekben ha­zánkban. Hiszen a továbbiakban - hangsúlyozzuk: 1941-ben! - azt is kifejti, hogy az orosz „szocializ­musban” a kis nemzetek meghódí­tását barátsági szerződések köntö­sébe öltöztetik, és - akár a fasiz­musban - egész népeket nyomnak el kíméletlen erőszakkal. A szerző, bár elkötelezett híve a demokráciának mint az emberi szabadságjogok legteljesebb meg­valósulási lehetőségének, jól látta, hogy a demokrácia hazájában, Amerikában is felismerhetővé és uralkodóvá vált a lakosság mérhe­tetlen „hírvágya”. Ezért is ostoroz­ta kegyetlenül egyik utolsó köny­vében (To Have or To Be) a kapita­lizmus, a piacgazdaság hibáit, az emberi karakterre gyakorolt torzí­tó hatását. A Menekülés a szabadság elől cí­mű, most magyarul is olvasható könyve, annak ellenére, hogy az előbb idézett, a hetvenes években megfogalmazott antikapitalista nézetei már felfedezhetők gondo­lataiban, nem erről szól. Amint a kötet utószavát író Erős Ferenc ta­lálóan foglalja össze: a könyv részben arról szól, „... hogy mi­lyen nehéz is valóban, hiteles mó­don szeretni a másik embert, s hogy milyen gyakran tévesztjük össze a kölcsönös, neurotikus füg­gést, a ... szadomazochisztikus szimbiózist a másik emberhez fű­ződő valódi szeretettel, a másik ember személyiségének elfogadá­sával és igenlésével”. A Fromm „egzisztenciális” és „humanista” álláspontját világo­san tükröző könyv - jóllehet mindvégig a tudományos esszéstí­lus erényeit mutatja fel - rendkí­vül érdekes és helyenként izgal­mas olvasmány. Diagnózisnak és nem prognózisnak nevezett köny­vének fő tanulsága, hogy az indi­vidualizmus előtti világ kötelékei­től a reneszánsz korban, még in­kább a reformáció századában megszabadult modern ember, akit a korábbi kötelékek egyidejűleg védtek és korlátoztak is, nem ju­tott el abba a szabadságba, amely­ben személyiségét kiteljesíthetné. Részletesen feltárva a középkor, a reneszánsz, a lutheri és kálvini re­formáció korában élő ember sza­badságvágyának és szabadságigé­nyének kialakulását, történetét és elhalását, a legmodernebb kor (ami a könyv megjelenésekor a hitleri fasizmus „diadalát” jelen­tette) embere még mindig szorong, és „... minduntalan arra csábít­ják, hogy a legkülönfélébb diktá­torok javára lemondjon szabadsá­gáról”. Ezért azután szinte mene­kül e „negatív” szabadságtól, mert ez számára elviselhetetlen. Bizonyára sokan lesznek, akik igazat adnak Frommnak abban, hogy csak az önálló, hiteles ember képes arra, hogy kivívott szabad­ságát pozitív tartalommal töltse meg, s ezáltal ne kelljen menekül­nie a szabadságtól... W. F. Erich Fromm: Menekülés a szabadság elől Fordította: Bíró Dávid. Akadémiai­ Hermész Könyvek. Kb. 260 oldal, fűzve kb. 360 Ft.

Next