Könyvvilág, 1993 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1993-06-01 / 6. szám
KönyvVilág 11 Fehérek közt két európai különleges mester-tanítvány kapcsolat dokumentumainak tekinthetők azok a levelek, amelyeket 1908 és 1939 között a pszichoanalízis „atyja”, Sigmund Freud és a háború előtti esztendők legnépszerűbb osztrák írója, Stefan Zweig váltott egymással. A Bécsben élő Freud hatvannégy éves volt, amikor a nála negyedszázaddal fiatalabb salzburgi író első ízben elküldte neki művét, hogy e jelképes gesztussal a huszadik századi gondolkodást és emberszemléletet forradalmasító tudós haláláig hű hívévé szegődjék. Zweig tiszteletteljes rajongását az a meggyőződés táplálta, hogy nemzedéke legjobbjai mindnyájan Freud köpönyegéből bújtak elő, s tudásukért elsősorban neki tartoznak köszönettel. „Ön adott hozzá bátorságot, hogy közelébe férkőzhessünk a dolgoknak, hogy félelem nélkül és minden álszemérmet mellőzve közelítsünk az érzelmek legkülső burkához és legbensőbb lényegéhez. Márpedig az igazsághoz bátorság szükségeltetik - ezt az Ön életműve oly mértékben bizonyítja, mint semelyik más korunkban” - írta egyik 1925- ben kelt levélben. Mindkét fél számára szellemileg termékenynek bizonyul a mű- és levélváltás. Freud a rá jellemző udvarias őszinteséggel elemzi a kitűnő intuíciójú író érzékeny és pontos jellemrajzait, irodalmi, történelmi és tudósportréit, elismeréssel adózva Zweig beleérző képességének, olykor pedig szakmai „adalékokkal” és saját ötleteivel egészíti ki a művekben fölfedezett „hézagokat és meg nem fejtett talányokat”. Dosztojevszkijről például - lelki alkata alapján - azt állítja, hogy nem epilepsziában, hanem hisztériában szenvedett, s archaikus őserőként ez a betegség táplálta tehetségét. Az „érzések zűrzavarában” mind otthonosabban eligazodó Zweig 1931-ben merész lépésre szánta el magát. A lélek orvosai című esszésorozata keretében portré-tanulmányt készített Freudról és sokáig kiátkozott tanáról, vállalva az élő modell esetleges kritikáját is. Levelezőpartnere azonban megelégedéssel olvasta a róla készült jellemrajzot, noha egyes túlzásait s egyoldalúságait tapintatosan szóvá tette, s hasonló szellemű - bírálatát sem palástoló - elismeréssel illette a pszichoanalitikusan magával ragadó, egyszersmind tömör összefoglalását. Stefan Zweig minden lehetséges módon igyekezett jó szolgálatokat tenni Freudnak: életműve népszerűsítésével nemcsak híveket toborzott, hanem a régen esedékes Nobel-díjért is harcolni próbált - hiába; alkalomadtán pedig összehozta a bécsi dolgozószobájából ritkán kimozduló Mestert a század más kiválóságaival, Romain Rollanddal, H. G. Wellsszel, majd - már Londonban - Freud fanatikus festőzseni-csodálójával, akiről Zweig úgy vélte, „az egyetlen, aki túl fogja élni e kort”: Salvador Dalival. A túlérzékeny író, aki mindig kitűnő jósnak bizonyult, Hitler hatalomra jutása után az emigrációt választotta, ám önkéntes londoni száműzetésében is gyakran szenvedett a meghasonlottságtól „a német dolgok miatt”. A nagybeteg, de bécsi otthonához a végsőkig ragaszkodó Freud csak 1938-ban szánta rá magát a menekülésre, miután életművét hordozó könyvei máglyán hamvadtak el. A fekete mágiát űző „fehérek” közül elüldözött két, ragyogó szellemű európainak idegenben kellett befejeznie az életét. „Ostobaság volna meghalni azelőtt, hogy láthatnánk a gonosztevők pokolra szállását” - írta Zweig utolsó levelében a haldokló Freudnak. Választ már nem kapott, és talán azt is sejtette, hogy neki sem lesz ereje kivárni a legkiválóbb gondolkodókat elpusztító kor végét. (Három év múlva öngyilkos lett.) Szellemi atyját és mentorát azonban még elbúcsúztatta, ahogy illik: halotti beszédét - levelezésük fennhangú utóirataként - közös anyanyelvükön, németül mondta el a Mester hamvait tartalmazó görög urna fölött a londoni gyászszertartáson. Valachi Anna Stefan Zweig: Sigmund Freud Fordította: Horváth Zoltán. Stefan Zweig és Sigmund Freud levelezése Fordította: Kajtár Mária. Balassi Kiadó, 169 oldal, fűzve 280 Ft. Freud, a gondolkodás forradalmára A szabadság emberi tényezői A németországi születésű, pályájának nagyobb részét Amerikában töltött, de Mexikóban és Svájcban is dolgozott Erich Fromm neve nem ismeretlen a magyar olvasók előtt. 1956-ban írt műve, A szeretet művészete közel harmincéves késéssel megjelent magyarul, s más műveinek részletei is olvashatók voltak hazai kiadványokban, folyóiratokban. Amerikai és világhírnevét megalapozó, Escape from Freedom című könyve a második világháború alatt, 1941-ben jelent meg New Yorkban, a Menekülés a szabadság elől tehát több mint fél évszázad után kerül a magyar olvasókhoz. Jobb későn, mint soha! - mondhatjuk, hiszen Fromm nálunk megkésett kiadású műve még ma is rendkívül izgalmas és bizonyos vonatkozásokban még ma is időszerű problémát feszeget: könyve - mint maga fogalmazta meg - „... a szabadság emberi tényezőivel foglalkozik. Feladata tehát az, hogy ezt a kérdést kritikusan elemezze.” Fromm, aki elméletét individuálpszichológiának (vagy Sullivantól vett kifejezéssel „személyközi viszonylatok pszichológiájának”), magyarul társadalom-lélektannak nevezi, Freud pszichológiájából kiindulva, azzal több kérdésben vitatkozva, azt jelentősen továbbfejlesztve, egy olyan szocializmuskoncepciót épített ki, amely a marxi és freudi humanizmus sajátos kombinációja. Fromm ezt „demokratikus szocializmus”-ként emlegeti, de világosan látja, hogy a hitleri nemzetiszocializmus durva visszaélés a szocializmus eszméjével, és zseniálisan megsejti, hogy a sztálini Szovjetunióban „a szocializmus szóra való hivatkozás szemfényvesztéssé vált”, hozzátéve, hogy Oroszországban „... végbement ugyan a termelőeszközök köztulajdonba vétele, de valójában egy kolosszális méretű bürokratikus apparátus manipulálja a lakosság hatalmas tömegeit. S ez szükségképpen megakadályozza a szabadság és az individualizmus kialakulását, még akkor is, ha a kormányzat ellenőrző hatalma a nép többségének gazdasági érdekei szempontjából jótékony.” Az idézet arra is rámutat, hogy miért nem jelenhetett meg Fromm műve az elmúlt évtizedekben hazánkban. Hiszen a továbbiakban - hangsúlyozzuk: 1941-ben! - azt is kifejti, hogy az orosz „szocializmusban” a kis nemzetek meghódítását barátsági szerződések köntösébe öltöztetik, és - akár a fasizmusban - egész népeket nyomnak el kíméletlen erőszakkal. A szerző, bár elkötelezett híve a demokráciának mint az emberi szabadságjogok legteljesebb megvalósulási lehetőségének, jól látta, hogy a demokrácia hazájában, Amerikában is felismerhetővé és uralkodóvá vált a lakosság mérhetetlen „hírvágya”. Ezért is ostorozta kegyetlenül egyik utolsó könyvében (To Have or To Be) a kapitalizmus, a piacgazdaság hibáit, az emberi karakterre gyakorolt torzító hatását. A Menekülés a szabadság elől című, most magyarul is olvasható könyve, annak ellenére, hogy az előbb idézett, a hetvenes években megfogalmazott antikapitalista nézetei már felfedezhetők gondolataiban, nem erről szól. Amint a kötet utószavát író Erős Ferenc találóan foglalja össze: a könyv részben arról szól, „... hogy milyen nehéz is valóban, hiteles módon szeretni a másik embert, s hogy milyen gyakran tévesztjük össze a kölcsönös, neurotikus függést, a ... szadomazochisztikus szimbiózist a másik emberhez fűződő valódi szeretettel, a másik ember személyiségének elfogadásával és igenlésével”. A Fromm „egzisztenciális” és „humanista” álláspontját világosan tükröző könyv - jóllehet mindvégig a tudományos esszéstílus erényeit mutatja fel - rendkívül érdekes és helyenként izgalmas olvasmány. Diagnózisnak és nem prognózisnak nevezett könyvének fő tanulsága, hogy az individualizmus előtti világ kötelékeitől a reneszánsz korban, még inkább a reformáció századában megszabadult modern ember, akit a korábbi kötelékek egyidejűleg védtek és korlátoztak is, nem jutott el abba a szabadságba, amelyben személyiségét kiteljesíthetné. Részletesen feltárva a középkor, a reneszánsz, a lutheri és kálvini reformáció korában élő ember szabadságvágyának és szabadságigényének kialakulását, történetét és elhalását, a legmodernebb kor (ami a könyv megjelenésekor a hitleri fasizmus „diadalát” jelentette) embere még mindig szorong, és „... minduntalan arra csábítják, hogy a legkülönfélébb diktátorok javára lemondjon szabadságáról”. Ezért azután szinte menekül e „negatív” szabadságtól, mert ez számára elviselhetetlen. Bizonyára sokan lesznek, akik igazat adnak Frommnak abban, hogy csak az önálló, hiteles ember képes arra, hogy kivívott szabadságát pozitív tartalommal töltse meg, s ezáltal ne kelljen menekülnie a szabadságtól... W. F. Erich Fromm: Menekülés a szabadság elől Fordította: Bíró Dávid. Akadémiai Hermész Könyvek. Kb. 260 oldal, fűzve kb. 360 Ft.