Könyvvilág, 1993 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1993-09-01 / 9. szám
Apuleiust (Kr. u. 124 vagy 125-180 után) - Petronius mellett - az ókori latin regény egyik mestereként és az ókori latin széppróza utolsó klasszikusaként tartjuk számon, holott máig élő főműve, Az aranyszamár voltaképpen szórakoztató-gyönyörködtető olvasmány. Ha a lényegét akarnám megragadni, azt mondanám: útikönyv, konkrét és képes értelemben egyaránt - útikönyv minden értelemben. Nézzük először a történet gerincét. A korinthoszi Lucius, jómódú, tapasztalatokra és kalandra szomjazó ifjú, Görögország egyik tartományába, a boszorkányairól és a mágiáról elhíresült Thesszáliába érkezik. Már odafelé - alkalmi útitársaitól, majd az első fogadóban, ahová betér - rémületes históriákat hall. A városkában, ahol családja régi ismerősét, a fösvény Milót látogatja meg, döbbenetes kalandok egész sora éri. A ház csinoska cselédje, Fotis legalább hősünk szerelmi éhét csillapítja, majd Lucius olthatatlan kíváncsiságát is, hogy megleshesse a ház úrnőjének boszorkányságát. De az ifjúnak nem elég a puszta látvány: megkéri a leányzót, kenné be asszonya szelencéjéből, hogy bagolyként ő is a bagolylyá változott háziasszony után röppenhessen. A sietős Fotis azonban - véletlenül vagy akaratból? - szamárrá keni Luciust, olyan állattá, akinek emberi értelme mindvégig megmarad . . . Tehetetlen baromként a legváltozatosabb kalandokban lesz része Luciusnak. Gyakran cserél gazdát: rabszolgák, katonák, parasztok, zsiványok, herélt-flagellánsfakír-mutatványos-fajtalankodók adják-veszik, folyton űzik-hajtják, útközben hihetetlen szenvedéseket kell elviselnie - verés, terhek, bosszú, kínzások. A sors soha egy perc enyhülést nem hoz, amit a sors jobbra fordulásának vél, arról rendre kiderül, hogy új, az eddigieknél is súlyosabb szerencsétlenség okozója. Rengeteg gyalázatosságot lát maga körül, de nemhogy a bajbajutottakon, önmagán sem képes segíteni. Megpróbáltatásai aztán csak véget érnek: kiderül egynémely „emberi” vonása - szereti az édességet, a pecsenyét, a bort; tud igent és nemet inteni, sőt, szexuálisan ki tud elégíteni egy buja asszonyi állatot amikért (mint látványosságokért) jelenlegi gazdája hatalmas pénzeket söpör be, és Lucius szamárbőgetőjének (azaz: asszonybőgetőjének) átlagon felüli teljesítménye arra készteti a gazdát, hogy immár a legszélesebb nyilvánosság előtt, egy cirkuszi produkció részeként tegyen magáévá Lucius egy asszonyt - mégpedig egy vadállatokról szétmarcangolásra ítélt, elvetemült gyilkos perszónát.. . Ami sok, az sok: Lucius erkölcsi érzéke föllázad, és inaszakadtából elvágtat. A tenger partján, hosszú fohász után, hajtja álomra a fejét, s álmában megjelenik előtte pompázatos szépségében Ízisz istennő, aki elárulja a visszaváltozás-szabadulás útját. Az ő tiszteletére rendezett másnapi körmenetben legeljen a főpap kezében lévő rózsakoszorúból. Ami meg is történik, a misztikumra éhes hívek csodálatára. A visszaváltozott Lucius azután háromszor is beavattatást nyer az Ízisz-misztériumba, amikor kell, böjtöl, erkölcsi megtisztulásra törekszik. Isteni hang vezérli Rómába, hogy folytassa ügyvédi munkálkodását . .. Az aranyszamár az irodalom széles országútján egy elosztóbázis és szolgáltatócentrum. Először volt egy Lukiosz nevű görög szerző, akinek a (sajnos elveszett) novellája szolgáltatta az alapötletet a szatirikus Lukianosznak, aki szintén feldolgozta a témát, Lukiosz vagy a szamár címmel, az Ízisz-motívum nélkül. Aztán Apuleius nem átaltarta a történetet kétszeri csócsálás után újra elővenni - de ne feledjük, hogy Shakespeare sem volt finnyás ilyen tekintetben. Egyikőjüknél sem a történet eredetisége az újdonság, hanem a feldolgozási mód. Amiben - többek közt - Apuleius originális, az az, hogy az elődeitől átvett lineáris elbeszélést, ahol csak lehet - mondhatni: unos-untalan - közbeékelt novellával-mesével-történettel szakítja meg, így duzzasztja regénnyé a vékonyka főszálat. Boccaccio sem volt rest három beékelt novellát átmenteni a Dekameronba - A hordót, Az áruló sarukat, A kikapós molnárnét. Hallatlanul érdekes egyébként, majd kétezer esztendő távolából visszatekinteni Az aranyszamára, mint olyan út menti elosztóbázisra, amely mindenféle nyersanyagot vagy félkész terméket közvetített későbbi korok irodalmainak. És itt nemcsak a boccacciói átvételekre gondolok, hanem például régi irodalmi típusokra: a fösvényre, a hülye rendőrre, régi irodalmi toposzokra: a különös, csodás jelenségekre, amelyek valamely gyászos eseményt előre jeleznek (ilyen toposz a mesélés is, hogy a mesélő mentse a bőrét - vö. Seherezádé helyzetével); vándormotívumokra: az orvul meggyilkolt ember szelleme fölfedi az igazságot az érintettnek; népmeséi motívumokra, sárkányokra, élettelen tárgyakra, amelyek beszélni tudnak, és segítenek a bajbajutottakon, persze hogy a harmadik (legkisebb) hercegkisasszonyon - természetesen Az aranyszamár egyik gyöngyszemének, legmegkapóbb történetének a hősnőjéről, Pszichéről van szó, aki mellesleg Hamupipőke irodalmi ősanyja is egyben. De egy elosztóbázis - természetéből következően - nem csupán továbbad, de befogad, illetve öszszegez is. Lucius odüsszeuszi kíváncsiságából és tudásvágyból „bolygott sokféle”, szenvedéseinek története felér egy odisszeával - s ennek tudatában is van. Apuleius részint azért oly élő ma is, mert szörnyen tudatos író: biztos mítosztudata van, s néha egyenesen az a gyanú ébred az emberben, hogy a történelmi tudat nem is a napóleoni háborúk kataklizmájából született, hanem a hanyatló ókor dekadenciájának bomlásterméke, s csak azért merült feledésbe, mert elnyomta a kereszténység a maga egyedi időszámításával. Vannak, akik szerint Apuleius az Ízisz-vallás magasztalásával a régi pogány szokások megtisztítására törekedett. Csakhogy ennek ellentmond egyrészt az a mód, ahogyan a politeizmus isteneit kezeli - a klasszikus ókorban is emberi vonásairól volt híres az olümposzi nép, de amilyen szarkazmussal beszél róluk szerzőnk, az már egyenesen szentségtörés -, másrészt az a reverencia, amit az Íziszkultusz irányában mutat. Apuleiusba, a mágiával megvádolt fifikus szónok-ügyvédbe - káoszba hanyatló kora gyermekeként - jó adag őszinte csodavárás szorult. Ezt fejezi ki feltétlen hite Iziszben, akinek imádata a könyv végén mintha nem illenék a könyv korábbi részeihez. Apuleius Izisztisztelete kimondatlanul is a kereszténységet előlegezi-sejteti, legalábbis életérzésben (a főpap neve a sokatmondó Mithrász, s maga az Ízisz-vallás is szinkretista jellegével a monoteizmus felé mutat), és tán nem véletlen, hogy épp itt, a könyv végén bicsaklik meg az említett „történelmi tudat”. Eddig ugyanis nem csupán térbeli utazásban volt része Luciusnak (emberként, majd szamárként), hanem mintha sűrített időutazást is tenne: emberként még egy viszonylag lakható, derűs, „klasszikus” ezüstkori világban csatangol, de amint állattá változik, a kép lassan elkomorul, és a szamár egyre sűrűbb szörnyűségekkel találkozik, mintha mind a természeti, mind a társadalmi rend kezdene fölborulni, ahogy a késő ókori világ előrehalad a végpusztulásba, illetve a megtisztulásba, az új időszámítás felé . . . És ha már a - regényben ki nem mondott kereszténységnél tartunk, érdemes megemlíteni, hogy Az aranyszamár halványan emlékeztet az Isteni színjáték, a „Commedia” szerkezetére. A dantei komédia (Arisztotelész után, hibásan) olyan műfajt jelöl, amely szomorúan kezdődik és jól végződik. S a Paradicsom egy helyen Dante ugyanúgy küldi vissza „az angyalok kenyeréből” nem evett olvasókat, mint ahogy az Ízisz-misztériumnál Apuleius utasítja el, hogy mindent elmondjon a beavatásról az avatatlanoknak. Apuleius könyvének eredeti címe Metamorfózisok volt, s látnivaló, hogy ugyancsak illik rá ez az elnevezés minden tekintetben, nemcsak Lucius szamárrá változásában. Ha a korok közti metamorfózisokat nézzük, nem nehéz észrevenni, hogy Lucius tudásszomja egy kicsit a reneszánszot előlegezi; mindent magába ölelő, néhol kissé túlcicomázott, körmönfontan választékos nyelvezete - ami különben egyedülálló a világirodalomban! - és kicsit bárgyú Pszichéje a barokkot; logikai racionalizmusa, kiábrándult mindentudása, valamint érdeklődése a mágia, a misztikum - az okkultizmus - iránt a mai kort idézi. Ha manapság ilyen lenne a „színvonalas lektűr”, hol szárnyalna az igazi irodalom? Szappanos Gábor Apuleius: Az aranyszamár Fordította: Révay József. Európa, 320 oldal, kötve 380 Ft. KönyvVilág 23