A Könyvtáros, 1962 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1962-11-01 / 11. szám
Kodály Zoltán 80 éves Kodály Zoltán 1882. december 16-án született Kecskeméten , Beethoven születésének 112. évfordulóján. A dátumok találkozásának — kár volna túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítani. Jelképnek azonban felfoghatjuk: érdekes és figyelemre méltó, hogy Kodály Zoltán, századunk zeneművészetének egyik világviszonylatban is sokra értékelt alakja, a legnagyobb élő magyar zeneszerző, akinek most ünnepeljük 80. születésnapját, Beethovennel egy napon született. Ez a jelkép természetesen nem úgy értelmezendő, hogy Kodály életművében, a kettőjüket elválasztó 112 esztendőt is tudomásul véve, ugyanaz ismétlődött meg, jellegzetesen magyar körülmények között, mint Beethovennél. Kodály nem a „titánok”, nem a tragikus életű héroszok, nem a sorssal viaskodó óriások közül való, mint ahogy ezt Beethovennel kapcsolatban meglehetősen közhelyszerűen szokás emlegetni. Az ő sorsa, életműve egészen más. A születés dátumának jelképességét azonban tudomásul vehetjük, mert mindkét élet, mindkét sors lényege a zenéhez való viszonyban tárul fel előttünk, és Kodály élete rendkívül sokrétű, nagy kemény küzdelmekkel teljes élet, de — s ezt nem hangsúlyozhatjuk eléggé — végső soron nagyon kiegyensúlyozott, belső harmóniával megáldott élet. Ez a belső harmónia pedig abból adódott, hogy kellő időben eszmélt rá egyetlen és igazi élethivatására, továbbá hogy legkeményebb harcok közepette is tudta, miért küzd. A Zeneműkiadó 1954- ben megjelentetett egy könyvet (Szöllősy András szerkesztésében, igen jó bibliográfiai függelékkel ellátva), amely azt a címet viseli: „A zene mindenkié”. Beköszöntőjében, 1952 december 16-i dátummal ezt írta a 70 éves Kodály Zoltán: „A zene mindenkié! De hogyan tehetjük azzá? Ezen tűnődöm, mióta a mezzo del cammin-t — életem felét — elkéstem. E tűnődések írott nyoma az alábbi néhány töredék. Némely jóakaróim úgy vélik, nemcsak a múlt küzdelmes éveire vetnek világot, hanem a jövőbe, a bennük megálmodott s talán mindig csak megközelítő jövőbe is vetnek egy-egy pillantást. Bizonyos, hogy az abban való hit nélkül soha meg sem íródtak volna. Ez mentse közzétételüket. S talán beválnak a végrendeletnek”. Legyen a zene mindenkié! Más fogalmazásban: a zene mindenkié! Íme, ez az a hatalmas népnevelő feladat, amire a század első éveiben a fiatal tanárjelölt, a zeneakadémia kiváló növendéke ráeszmélt. Ebből felismerésből szakadt három, de egymástól el nem választható ágra az életmű tervszerűen áradó egysége. Ez a felismerés szülte meg a komponistát, a tudóst és a pedagógust. Petőfi és Arany történelmi nevezetességű levélváltásának tézise az t. i., hogy ha a nép győzedelmeskedik az irodalomban, nincs messze az idő, amikor a politikában is győzedelmeskedni fog — ez a tézis a zenében, nálunk Magyarországon csak Kodály és Bartók fellépésével kezdett valóra válni. (Oroszországban az „Ötök” csoportja már jóval előbb vallotta ezt a nézetet.) Kodály, a zeneszerző, a Nyári este komponistája, a Psalmus és a Háry János későbbi szerzője, mesteri kórusművek alkotója, akkor találta meg igazi hangját, amikor az első népdalgyűjtő utak következtében rádöbbent arra, hogy csak az a zene lehet igazán magyar és igazán nemzetközi, amely „mindenkié”. 1926-ban így ír erről: „Nálunk még 300 éve ugyanaz a dal zenghetett várban és kunyhóban. Azóta a vár rombadőlt; ha áll, lakója idegen, vagy hűtlen lett a magyar dalhoz. Megőrizte a régi kincseket, díszruhákat, fegyvereket. A dalt abbahagyta. A kunyhó hű maradt, megőrizte a kincs értékesebb felét: a lélek ősi bútorzatát. Az egész magyarságét, a 671