A Könyvtáros, 1962 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1962-11-01 / 11. szám

Kodály Zoltán 80 éves K­­odály Zoltán 1882. december 16-án született Kecskeméten , Beethoven születésének 112. évfordulóján. A dátu­mok találkozásának — kár volna túlsá­gosan nagy jelentőséget tulajdonítani. Jelképnek azonban felfoghatjuk: érdekes és figyelemre méltó, hogy Kodály Zol­tán, századunk zeneművészetének egyik világviszonylatban is sokra értékelt alakja, a legnagyobb élő magyar zene­szerző, akinek most ünnepeljük 80. szü­letésnapját, Beethovennel egy napon született. Ez a jelkép természetesen nem úgy értelmezendő, hogy Kodály életmű­vében, a kettőjüket elválasztó 112 esz­tendőt is tudomásul véve, ugyanaz ismét­lődött meg, jellegzetesen magyar körül­mények között, mint Beethovennél. Kodály nem a „titánok”, nem a tragikus életű héroszok, nem a sorssal viaskodó óriások közül való, mint ah­ogy ezt Bee­thovennel kapcsolatban meglehetősen köz­helyszerűen szokás emlegetni. Az ő sorsa, életműve egészen más. A születés dátumának jelképességét azonban tudomásul vehetjük, mert mind­két élet, mindkét sors lényege a zenéhez való viszonyban tárul fel előttünk, és Kodály élete rendkívül sokrétű, nagy kemény küzdelmekkel teljes élet, de — s ezt nem hangsúlyozhatjuk elég­gé — végső soron nagyon kiegyensúlyo­zott, belső harmóniával megáldott élet. Ez a belső harmónia pedig abból adó­dott, hogy kellő időben eszmélt rá egyet­­­len és igazi élethivatására, továbbá hogy legkeményebb harcok közepette is tudta, miért küzd. A Zeneműkiadó 1954- ben megjelentetett egy könyvet (Szöllősy András szerkesztésében, igen jó bibliog­ráfiai függelékkel ellátva), amely azt a címet viseli: „A zene mindenkié”. Be­köszöntőjében, 1952 december 16-i dá­tummal ezt írta a 70 éves Kodály Zol­tán: „A zene mindenkié! De hogyan te­hetjük azzá? Ezen tűnődöm, mióta a mezzo del cammin-t — életem­­ felét — elkéstem. E tűnődések írott nyoma az alábbi néhány töredék. Némely jóakaró­im úgy vélik, nemcsak a múlt küzdel­mes éveire vetnek világot, hanem a jövő­be, a bennük megálmodott s talán min­dig csak megközelítő jövőbe is vetnek egy-egy pillantást. Bizonyos, hogy az abban való hit nélkül soha meg sem íródtak volna. Ez mentse közzétételüket. S talán beválnak a végrendeletnek”. Legyen a zene mindenkié! Más fogalmazásban: a zene mindenkié! Íme, ez az a hatalmas népnevelő feladat, amire a század első évei­ben a fiatal tanárjelölt, a zeneakadémia kiváló növendéke ráeszmélt. Ebből felismerésből szakadt három, de egymás­­­tól el nem választható ágra az életmű tervszerűen áradó egysége. Ez a felisme­rés szülte meg a komponistát, a tudóst és a pedagógust. Petőfi és Arany törté­nelmi nevezetességű levélváltásának té­zise az t. i., hogy ha a nép győzedelmes­kedik az irodalomban, nincs messze az idő, amikor a politikában is győzedel­meskedni fog — ez a tézis a zenében, nálunk Magyarországon csak Kodály és Bartók fellépésével kezdett valóra válni. (Oroszországban az „Ötök” csoportja már jóval előbb vallotta ezt a nézetet.) Kodály, a zeneszerző, a Nyári este kom­ponistája, a Psalmus és a Háry János későbbi szerzője, mesteri kórusművek alkotója, akkor találta meg igazi hang­ját, amikor az első népdalgyűjtő utak következtében rádöbbent arra, hogy csak az a zene lehet igazán magyar és igazán nemzetközi, amely „mindenkié”. 1926-ban így ír erről: „Nálunk még 300 éve ugyanaz a dal zenghetett várban és kunyhóban. Azóta a vár rombadőlt; ha áll, lakója idegen, vagy hűtlen lett a magyar dalhoz. Megőrizte a régi kincse­ket, díszruhákat, fegyvereket. A dalt abbahagyta. A kunyhó hű maradt, meg­őrizte a kincs értékesebb felét: a lélek ősi bútorzatát. Az egész magyarságét, a 671

Next