Könyvtáros, 1970 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1970-03-01 / 3. szám

az általános iskolások számánál.) Az sem elhanyagolható érv a vasárnapi nyitva­­tartás mellett, hogy az általános iskola alsó tagozatú tanulói kizárólag vasárnap jönnek, mivel őket este nem engedik szü­leik a könyvtárba. Több nyugdíjas olva­sónk van, aki — talán félve a rossz utak­­tól — csak vasárnap jár kölcsönözni. Persze, ha a hétköznap esti kölcsönzés idején rendkívül rossz az időjárás — eső­zés, hófúvás, erős hideg van —, elkészül­hetek rá, hogy vasárnap többen lesznek a könyvtárban, mint a hétköznapi estén. S ez nem egyszer megtörténik. Például az egyik júniusi hétköznap este csak tizen­nyolcan fordultak meg a könyvtárban, de vasárnap már negyvenhárman! S ezek előtt csukjam be vasárnap a könyvtár aj­taját? Nem lehet csukott ajtókkal olvasó­kat toborozni, vendégeket fogadni! Tanka János Nem divat, hanem társadalmi szükséglet Tíz éve, hogy szombaton és vasárnap nyitva tartom a mátrafüredi könyvtárt. Ekkor jön a legtöbb olvasó. A kezdemé­nyezés nem tőlem ered, hanem az olva­sóktól, akiknek a szabad szombatokon jut a legtöbb idejük a könyvtárba járásra. Zárjam ki őket, mert a vasárnap nekem is vasárnap? Nincs igény a vasárnapi nyitvatartás­­ra? Nem jelzik az olvasók? Naiv érve­lés. Sok hely akad, ahol nem is fogják, mert nem tudják, hogy ilyen is lehetsé­ges. A mi feladatunk, hogy felhívjuk a figyelmet a könyvekre és az olvasási le­hetőségekre, akkor majd rohamot indí­tanak a könyvtár könyveiért. Természe­tesen ez nem megy máról-holnapra, meg kell dolgozni érte. A vasárnapi nyitvatartás nem divat, nem is hóbort, hanem szükséglet, társa­dalmi igény, amely mindenkit tennivaló­ra kötelez. Egyébként nem kell egész vasárnap nyitvatartani, csak a szükséglet szerint, amit egy idő után már pontosan le lehet mérni. Kovács László A könyv összeköt minket Csaknem 50 évi szolgálat után nyugalomba vonult Bánk Ferenc, a 3. sz. Fővárosi Szabó Ervin kerületi könyvtár vezetője, aki 1923 óta megszakítás nél­kül dolgozott a Százados úti öreg könyvtárban. Búcsúszavak helyett az aláb­biakban részleteket közlünk egyik régi olvasójának hozzá intézett leveléből. Kedves Feri Bácsi! Ne haragudjon, hogy soraimmal zavarom, de több évtizedes ismeretségünk szinte kötelez a levélírás­ra. Furcsa, de elérzékenyültem, mikor megtudtam, hogy már nem fog nekem több könyvet adni. Mikor néhány nappal ezelőtt az újjá­alakított könyvtárban jártam, s tekinte­temmel hiába kerestem a megszokott munkatársak között, a könyvtárosok el­mondták, hogy Feri bácsi nyugdíjba ment. Feri bácsi — mondhatom én, aki most töltöm be az 50. évemet? Talán igen, hisz mint kisgyerek körülbelül 40 évvel ezelőtt léptem be először a kis könyv­tárba. Elemi iskolás koromban már sze­re­tem a könyvet. Ez a szeretet vezetett végig az elmúlt 40 éven. Nem mondom, hogy jó olvasó voltam, hiszen a legrend­­szertelenebbül válogattam meg olvasmá­nyaimat. Vidám könyvek után klassziku­sok, szocialista, ateista könyvek, kaland­regények vegyesen szerepeltek olvasmá­nyaimban. Szeretettel gondolok vissza Fe­ri bácsira, aki kezdetben megpróbált irá­nyítani olvasmányaimban, majd látván, hogy reménytelen eset vagyok, rám bízta a könyvek kiválasztását. Most, hogy több évtizedes szolgálata után megérdemelt pihenésre tér, bizo­nyára lesz ideje elmélkedni azon, hogy hány fiatalt nevelt a könyv szeretetére, megbecsülésére. Látta az első lépéseket, amikor még a gyermek — jómagam is, körülbelül 40 éve — szülei kíséretében megjelent a könyvtárban, és látta azt is, amikor а дуе [UNK]тек felnőtté válva saját gyermekét vezette be először a könyv­tárba. Nemzedékek nőttek fel a szeme előtt. A volt gyermekolvasók közül nem egy még most is visszatér a régi könyv­tárba, holott közelebb is találna könyv­tárt. Hívja őket az a szellem, az a könyv­társzeretet, amely Feri bácsiból és munka­társaiból feléjük sugárzott. Hívja őket most is a barátságos, megszokott környe­zet, amely a múltra, a fiatalságukra em­lékezteti őket. Drága Feri Bácsi! Nem búcsúzom, hi­szen nem váltunk el végleg. A könyv ös­­­szeköt minket, és ha mint olvasónak és könyvtárosnak meg is szűnt a kapcsola­tunk, összekötnek minket az emlékek is. Megköszönöm több évtizedes odaadó munkáját, emberszeretetét, elnéző jóin­dulatát a késéseknél, és főleg azt a mű­­veltségb­li gyarapodást, melyet az olva­sáson keresztül az ön segítségével sze­reztem. Köszönti egy régi olvasója: Tátrai József 160

Next