Könyvtáros, 1982 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1982-06-01 / 6. szám
VALLOMÁSOK A KÖNYVTÁRRÓL „Láttam a tegnapot” Szegényítő, kálváriás korban születtem, a hozzánk esztendők százai óta mostoha történelem jóakaratából (a bukovinai magyar népcsoporttal együtt) többször házat és hazát „cseréltem”, utolsó nehezen gyökerező átültetésünk dátuma: 1945. A nekünk kétszeresen is sorsfordító esztendő. Még akkor is, ha friss hajtásainkra elég hamar deresedő idő ült. . . Hányattatásaink közt nem jutott hely a könyveknek — késői vásárlásaimig (akkor indult az Olcsó Könyvtár sorozat) be kellett érnem a szegényes választékú kölcsönkötetekkel. Első könyvtári élményem éppen egy szegényes állományú könyvtárhoz fűződik. Mai szemmel: egyszerre volt ünnepélyes és megmosolyogtató. Ünnepélyessé az alkalom tette: könyvtárt avattak megmosolyogtatóvá az igyekezet : a pedagógus-könyvtárosnő az érkezés kötelező sorrendjében adogatta kezünkbe a könyveket. Aki elöl állt, a legfelső polcról Sztálin, Rákosi bölcselmeivel gazdagodott, nekem szerencsére — s ebben, úgy érzem, volt valami sorsszerűség — Petőfi Sándor összes költeményei jutottak. Amikor évek múltán, tizenhat évesen, rám bízták a könyvtár vezetését, elég hamar felsültem, s ennek nemcsak a szakértelem hiánya volt az oka: a kölcsönzési napokon hónapokig egyetlen érdeklődő sem kopogtatott a pártiroda ajtaján. (Talán ha máshol kap helyet a szegletnyi könyvtár ..., ötvenöt-ötvenhatra az emberek maradék bizalma is elfogyott.) Ahhoz képest Kisdorog ma olvasó falu. Középiskolás éveimben két könyvtár 358 fogyasztója is voltam, a kötelező olvasmányokat a régiségekben bővelkedő gimnáziumi könyvtárból szereztem be, s bejáróként várakozási óráimat a Bonyhádi Járási Könyvtár olvasójában töltöttem. Gáti Edit (azóta könyvtárigazgató) a megmondhatója, hogy milyen gyakran kéreteztem be az olvasóba — mindmáig hálás vagyok készséges türelméért. Mindkét könyvtár ismeretgyarapító, töltekező forrásommá vált — segített eligazodásomban, völgyi világomat távoli tájakig tágította. Völgységi világom hamarosan Budapesten kereste folytatását. Amit sejteni sem sejtettem: hidegítő magánnyal, emberi körülményeket nélkülöző albérletekkel, munkásszállóval fogadott a város. Ettől kezdve az ismeretgyarapításon túl már mást is kerestem a könyvekben: meghitt barátságot. Gazdagító és lélekellátó barátságot. Itt megint két könyvtár következik: A Ruggyantaárugyár üzemi könyvtára és az Országos Széchényi Könyvtár. Az előbbit Doszpoth Ferencné tette otthonossá, az utóbbit az olvasóközösség, a lámpák fénykörében rokonnak éreztem mindenkit. A legmélyebb és legeszméltetőbb élményem a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai Könyvtárhoz kötődik. Az első percek csodálkozását a bűvölet váltotta fel, a hagyományőrző intézmények lélekemelő bűvölete. Ahogy Kazinczyt is bámulatba ejtette, mindenkit bámulatba ejt a világhírű könyvgyűjtemény, álmélkodástól összerázattatva járta végig tekintetem ritkaságait. „Egy nagy úr és egy árva szerelemgyerek, egy főhivatalnok és egy szerény orvos, de mindkettő egyaránt dicső és magasztos, mert... mindkettő nemzetét tévé örökösével!” — osztoztam Orbán Balázs gondolataiban. Gecse Dániel alapítványának és Teleki Sámuel kancellár gyűjtőmunkájának krónikája ismert, s az is, hogy a kancellár hitbizományként hagyta hátra hatvanöt esztendőn át gyűjtött, több mint harminchat ezernyi könyvét, hogy „a Téka felosztatlanul örökké Vásárhelyen tartassák célszerű gondozás alatt”. A Téka még Teleki életében, mint tudományos könyvtár, megnyitotta kapuit, és csak 1962-ben egyesítették a Bolyai Farkas középiskola mintegy nyolcvan- TAMÁS MENYHÉRT költő, író