Konzerv- és Paprikaipar, 1981 (29. évfolyam, 1-4. szám)
1981-01-01 / 1. szám
2 KONZERV- ÉS PAPRIKAIPAR 1981/1. SZÁM szolgáló húskonzerv és lekvárgyártásból állt. Igazi értelemben vett steril konzerveket minimális menynyiségben gyártottak. A Kereskedelmi Kamara régi adatai szerint az 1938. évi export majdnem kizárólag paradicsompüréből és gyümölcs félkészáruból állt. Ezenkívül minimális mennyiségű speciális készítmény (például sougat és jam) került külföldre. 1938-ig a magyar konzervipart lényegében a Weiss Manfréd konszern, a Gschwindt és a báró Hatvany család birtokában levő konzervgyárak képviselték, emellett főleg budapesti településeken számtalan kis apró savanyítóüzem működött, közülük néhány foglalkozott lekvárgyártással is. A néhány gyárjellegű üzem egy-egy más főprofilú társaság melléküzemágaként alakult, ez erősen rányomta bélyegét az ipar színvonalára. A háborús konjunktúra hatására gombamódra szaporodtak a kis vállalatok, melyek sokféle terméket gyártottak a hadsereg részére. A magyar konzervipar a világháború befejezése után rendkívül rossz helyzetbe került. Üzemeit háborús károk érték, egy részüket szétbombázták, berendezéseiket a visszavonuló fasiszta csapatok magukkal hurcolták, így azután 1945. őszén, amikor a budapesti Szovjet Kereskedelmi Kirendeltség a magyar konzervipartól a szovjet hadsereg részére ezer vagon vegyesízt rendelt 10 kg-os faládákban, amelyhez előre 500 vagon cukrot bocsátott a Konzervgyárosok Országos Szövetsége rendelkezésére — nagy gondot jelentett a gyártásra alkalmas üzemek kiválasztása. A felszabadulás után, a háborút átvészelt üzemekben a termelés vérkeringését a még harcoló Vörös Hadsereg ellátása indította meg. A kiéhezett lakosság pedig szinte korlátlanul megvette a pótanyagokkal (sacharin, barna-, és sárgacukor, sűrített must) készült lekvárokat. Az adott körülmények között a konzervipar igen gyorsan talpra állt, már 1947-ben jelentős exportot bonyolított le paradicsompüréből. Az ipar államosítása két lépcsőben történt: az 50%-át képviselő Wesiss Manfréd konszern már 1947-ben állami tulajdonba került, míg a többi nagyüzemet (Első Kecskeméti — Első Szegedi, Nagykőrösi Alföldi Konzervgyár) csak 1948-ban államosították. Az államosítás utáni első feladat a nagyüzemek kialakítása volt: leállították a több mint 100 kisüzemet, használható gépi berendezéseiket átszállították a fejlesztésre kijelölt nagyobb üzemekbe. Az ekkor kinevezett vállalatvezetők között mindössze egy konzerves volt, a többiek főleg pékek, ugyanis az ipar korábban nem volt képesítéshez kötve és nem volt szakszervezete sem. Mindössze 68 régi konzervmester állt rendelkezésre a termelés irányítására, e hiány pótlására létesítették a konzervmesteri iskolákat. Döntő fordulat az 1950-es évektől számítható, amikor az addigi tapasztalati ismeretekről fokozatosan tudományos alapokra helyeződött át a konzervgyártás és megkezdődött az állami ipar fejlesztése. 1957-re a termelés kb. 4—5 szörösére emelkedett. A gyors fejlődésnek sok tényezője volt a nyersanyagbázis megszilárdulása, hazai gépgyártás fejlődése, import, nemzetközi kapcsolatok stb. Ezek közül egyet, a szakember-ellátottságot szeretnénk kiemelni. Az ipar vezetői korán felismerték, hogy a színvonal emelésének alapfeltétele a szakembergárda kialakítása. Megteremtették a szakmai oktatás alapját. 1953-ban megindult az iparostanuló képzés, 1951 - ben az Élelmiszeripari Technikum konzerv tagozatán az első évfolyam. Szoros együttműködés alakult ki a Kertészeti Egyetemmel és a Műszaki Egyetem Élelmiszerkémia tanszékével. Míg az államosításkor 2—3, addig 1960-ban közel 250, 1965- ben már 350 egyetemet és főiskolát, és többszáz technikumot végzett szakembere volt az iparnak. 3. A Budapesti Konzervgyár története 1950. január 1-én, a Maglódi u. 47. szám alatti söripari gyártelepen a Weiss Manfréd Konzervgyár, (IX. ker. Máriássy utca és Földváry u.) a Kisperkátai Szeszgyár és a kis- és középüzemek államosításával a Weiss Manfréd Konzervgyárhoz csatolt kisüzemek gépeinek, berendezéseinek és személyi állományának egy részével megalakult a Budapesti Konzervgyár. Első munkásigazgatója Háber Sándor volt (ma nyugdíjas, az ÉDOSZ alelnöke). Az alapítás óta eltelt 30 év alatt a vállalat szervezeti felépítése több alkalommal változott: 1953. január 1-én önálló vállalattá alakult két telepe: a IX. Földvári utca 4. alatti Gyümölcs- és Főzelékkonzervgyár, és a X. Gém utca 4. alatti Savanyúság és Halkonzervgyár (később Duna Konzervgyár). 1964. január 1-én ismét a vállalathoz csatolták a Duna Konzervgyárat és a Dunakeszi Konzervgyárat (régebben Óceán-, majd Meinl Konzervgyár). 1969. január 1-én a Dunakeszi Konzervgyár önállósult és kialakult a mai szervezet, amely a Maglódi úti központi gyárból és a Gém utcai 1. sz. gyárrészlegből áll. A gyár 1964 óta a Konzervipari Vállalatok Trösztje keretében működik, annak 15 gyára közül termelési érték tekintetében a harmadik. Fejlődése jellemző az egész iparra. Mintegy két évtizeddel ezelőtt Kovács László vezérigazgató így szólt a Budapesti Konzervgyár fejlesztési lehetőségeiről: ,,... Nem célszerű Budapest zsúfoltságát tovább növelni, különösen olyan iparnál nem, amelynek nyersanyagbázisa vidéken van. ... ez természetesen nem azt jelenti, hogy a budapesti üzemeinket nem kell fejleszteni. Ezekben az üzemekben éppen úgy erőteljesen folytatni kell a gépesítést, mint a vidéki üzemekben. Sőt sok kérdésben — az adottságokat jól kihasználva — élenjáró szerepet kell biztosítanunk budapesti üzemeinknek. Itt gondolok elsősorban lemez litografálásra, gyümölcslé gyártásra és — abból a körülményből kiindulva, hogy Budapest környéke igen fejlett kertészkedő mezőgazdasági körzet — életlehetőségük van változatlanul a főzelék-----elsősorban paradicsom- — és gyümölcsgyártó üzemeknek is.”