Józsa Bálint (2014)
Józsa Bálint 1937-ben születtem Debrecenben. Felmenőim mindkét részről erdélyiek voltak. 1944-ben végleg Budapestre költöztünk. 1955-ben érettségiztem a Képző- és Iparművészeti Gimnázium festő szakán. Reliefvésnök szakmunkás vizsgát szereztem. 1956-ban felvételt nyertem az Iparművészeti Főiskola Borsos Miklós által vezetett szobrász szakára. Azóta is őt tartom mesteremnek. Felfogása szerint a rajztudás megszerzése és a lényeget megértő mintázás megtanulása vezethet el a szobrászművészi tevékenységhez. Különböző technikák elsajátításával is foglalkozhattunk, úgymint: kőfaragás, fafaragás, rézlemez domborítás, éremkészítés, fémmegmunkálás (kovácsolás, szegecselés). Annak idején, úgy emlékszem, ebben az iskolában elsőként tanulhattunk megadott építészeti vagy környezethez való illeszkedésről. 1961-ben diplomáztam. Végzés után hegesztő vizsgát tettem, hogy tervezett plasztikáimat magam tudjam kivitelezni. Eleinte figurális munkákat, főleg kisplasztikákat készítettem, majd pályázatokon nyert, közterületekre készülő, nagyobb méretű szobrokat faragtam kőbe, mintáztam agyagba, gipszbe. 1970 körül készítettem első, figurákból kiinduló, de réz, majd krómacél lemezanyagra átírt plasztikáimat (Rézmadár 1968., Vízhordók 1971.). Később egyre ritkábban volt nyomon követhető szobraim figurális eredete. Inkább egy gondolati, tartalmi ötletet fejeztem ki a plasztika eszközeivel, a választott anyag megmunkálási törvényszerűségeinek felfedezésével. Ha megadott környezetről volt szó, a beilleszkedés szempontjait is messzemenően figyelembe vettem. Ars poétikám lényege még ma is az, hogy mindig olyan eredeti és kifejező formaötleteket próbálok megvalósítani, amelyek újnak számítanak, legalábbis az én ismereteim szerint. Sohasem tartottam szerencsének a kitaposott utak tovább taposását. Ezért tevékenységem valahol rokon a formatervezők törekvéseivel. Első műtermemet 1965-ben építettem saját erőből az akkori Istenhegyi úti társasházunk kertjében. 1976-ban pedig jelenlegi otthonuk alsó szintjén alakítottam ki a műtermemet, ugyancsak ebben a kerületben, a Sárospatak utcában. A XII. kerületi Hegyvidékhez való kötődésem egyértelmű, a kerületben köztéri alkotásom is van. A Déli pályaudvari aluljáró Alkotás utcai végfalán egy kb. 28 m2-es szürkemárvány relief, amit Kovács Ferenc volt kollégámmal együtt készítettünk. Ezt a munkát a futuristák kerékábrázolásának dinamizmusa ihlette. 1965-ben nősültem, feleségem, Székely Éva középiskolai tanár. Két fiunk született, Márton 1968-ban, István 1980-ban. Mindketten az Iparművészeti Főiskolán Egyetemen diplomáztak. 1963-ban hívtak vissza ide tanítani, ahol később egyetemi tanárrá habilitáltam. Kezdetben a Belsőépítész és Formatervező, majd a Szilikát szakon dolgoztam. Később az Alapozó Képzés Intézetében a Plasztikai Osztályt vezettem. Az úgynevezett „formatan" tantárgy oktatásához saját szisztémát alakítottam ki, aminek alapján a mai napig is érvényes tantárggyá vált a vizuális alaptantárgyak körében. Oktatómunkámért 2000-ben Apáczai Csere János-díjban részesültem. 40 éves tanítás után, 2004-ben mentem nyugdíjba. Visszatekintve úgy látom, hogy azért volt mindig mondanivalóm a növendékek számára, mert a folyamatos, kísérletező alkotómunka háttérként állt mögöttem. Szobrászatomra hatással volt az oktató munka, ahol a korrektúrák során számtalan ötletet kellett azon nyomban improvizálni. Nagyobb munkáimat általában meghívásos, vagy országos, nyilvános pályázatokon nyertem el. Ilyenek többek között a szegedi 3 méteres „Gömb", a Haematológiai és Vértranszfúziós Intézet előtti 7 méteres „Lüktetés", a szegedi Új Klinika aulóterébe készített 22 méteres „Mobilplasztika" a székesfehérvári „Millenniumi Emlékjel" c. munkám. Munkásságomat Munkácsy-díjjal ismerték el. Számos megvalósításra váró plasztikai ötlet van bennem, melyeknek realizálására még nem tudtam sort keríteni, jelenleg ezek megvalósításával foglalkozom.