Kortárs, 1947. október - 1948 június (1-2. évfolyam, 1-17. szám)

1947-12-25 / 6-7. szám

országba kerül, ahol elpusztul. A férjet is elfogják, bár távol áll minden politi­kától. Az asszony kivívja férje szabadon­­bocsátását. A kiszabadult ember most már lelkes katonája lesz a náciellenes föld­alatti mozgalomnak, harcba keveredik a Gestapo-ügynökökkel, szökni kénytelen, felesége és kisfia veleszökik. Bujkálás és rettegés után átjutunk a svéd határon. Mindezt különösebb cifrázás és írói igény nélkül hűen és egyszerűen mondja el a szerző. Egy másik híres, nagysikerű könyv Odd Nansen (Fritjof Nansen, a híres fel­fedező és emberbarát fia) börtönnaplója közel ezer oldalon aprólékosan leírja a német gyűjtőtáborban töltött évek törté­netét. A könyv a táborban írt részletes feljegyzések nyomán készült, de számos ehhez hasonló könyv került és kerül még mindig a norvég könyvpiacra és a norvég írók jórésze (írhatnám: jobb része) még mindig emlékezik és emlékeztet. Az idősebb nemzedék külföldön is ismert írói (Sigrid Undset, Sigurd Hoel stb.) ugyanúgy, mint a fiatalok. Egymás­után felsorolhatom J. P. Falkenberget, A Sandelmoost, Olav Gulivaagot, Johann Borgent, Bang­ Hansent — (Om krig brenner“ című regénye nagy sikerű és komoly alkotás). Torok­ Elstert, akinek emigráns regénye és háborús naplója e kiművelt és mégis színes írói egyéniség két szélsőségét mutatja, szabad, merész, csapongó képzeletét és kemény, szürkét szürkében festő szigorú tárgyilagosságát. Nordahl Grieg, aki önkéntes pilóta­­tisztként pusztult el a németek elleni harcban, most szinte legendás hőssé és nemzeti költővé magasztosul. Odd Eidem, az irodalmat lassan az esszével és poli­tikai tanulmánnyal, meg széles látó­körű publicisztikával cseréli fel, vagy Ruudi, a tehetséges szocialista regényíró és szerkesztő. Valamennyien tudomásul­vették a rettenetes eseményeket, a meg­döbbentő földcsuszamlást, nem akarják elhallgatni, figyelmeztették és figyelmez­tetik rá népüket. Folyóirataik közül a „Samtiden“ inkább csak tudományos elméleti és kritikai, olykor esztétikai dolgozatokat közöl. A Ruud szerkesztésé­ben megjelenő „Maga­­sinet“ magasabb nívójú, olvasmányos szépirodalmat ad. A középeurópai, vagy akár nyugati értelemben vett irodalmi folyóirattípust leginkább a néhány hó­napja megindult „Vinduet" (Az ablak) képviseli, versekkel és prózával és mű­vészeti tárgyú cikkekkel. A Torolf Elster szerkesztésében megjelenő „Kontakt“ első­sorban társadalmi, politikai és gazdasági problémákkal foglalkozik, de helyet ad szépirodalomnak és kritikának is. Erősen nemzetközi érdeklődésű polémikus és pozitívan szocialista beállítottságú. A háború utáni norvég filmgyártás párhuzamosan halad az irodalommal s talán még meg is előzi azt. Legsikeresebb alkotása az („Englandsfarere“) Evensmoe hasonló című regényéből készült. Tizen­hat norvég hazafi tragédiáját mondja el. Egy halászbárkán Angliába próbálnak szökni, de a németek elfogják és agyon­lövik őket. A regény, illetve a film egy megtörtént esemény alapján puritán eszközökkel formált művészi munka. Egy másik sikeres norvég film a „Vi vil leve“ (Élni akarunk) hasonlóképpen a megszállás alatt játszódó ellenállási tör­ténet, Olav Dalgard, a kitűnő norvég szocialista rendező és író becsületes mun­kája. E felsorolás nem lehet teljes. Egy-két villantással ezt úgy szeretném érzékel­tetni, hogy a hárommilliós nép élete nem álló­víz. Ha az átlagnorvég el is tolja magától az undorító és keserves öt esz­tendőt és ott akarja dolgos, kicsit álmo­dozó életét folytatni, ahol 1939—40-ben megzavarták — a norvég nép legjobbjai, a szellem emberei figyelmeztetnek a va­lóságra. nádass József viseli, amit érvkor a vallások, mitológiák, a lélek teljesebb elismerését kívánja. Sze­retné megakadályozni azt, hogy az embert két ellentétes részre, testre és lélekre, a valóságot két ellentétes részre, tapasztalatra és képzeletre szakítsák, hogy végül megöljék benne a lelket, az álmot, a képzeletet. Azonban az embert lehetetlen arra kényszeríteni, hogy ne álmodjék s az anyagot lehetetlen arra kényszeríteni, hogy ne legyen benne lélek. Ezért el kell fogadnunk teljesértékű valóságnak az ember egész belső világát, a pszichológia birodalmát, a lélek, a képzelet, az álom, az ösztönök, a költészet világát, a lírát. „Az álom ablak, melyen által lelkünk szeme jövőbe néz“ — szavaljuk Petőfivel, de hitetlenül. André Bretonnak, a szürrealizmus alapítójának felfedezése lényegében nem áll másból, mint, hogy újból föllelte az emberben azt a lírai erőt, amely senkiből sem hiányzik, amely minden emberi közösség lelki és erkölcsi szerkezetéhez tartozik, minden emberi közösség alapja volt s mindig az is marad. Ezek az ő szavai. Vagyis, az az emberi világ, ahová költőink és művészeink vezetnek s amelyet a szürrealista írók és festők most bejárnak, nincs a valóság fölött, nincs a valóság alatt nincs a valóságon kívül, éppen ellenkezően, az emberi valósághoz tartozik. El kell fogadnunk teljesértékű realitásnak, ha nem akarjuk, hogy művelődésünk épít­ményét, amelyet értelmi erőfeszítésünk olykor oly magasra emel, figyelembe nem vett és elfojtott ösztöneink, szenvedélyeink, áttetsző és mégis oly hatalmas erejű álmaink, újból és újból kitörve börtönükből, lerombolják. A szürrealizmus tehát nem más, mint a tárgyi valóság kiszélesítése: objektív és szubjektív világ új szintézise, ösztön és értelem, test és lélek, álom és ébrenlét, anyag és szellem végtelen területeinek egyesítése egy belső és külső világában egyaránt elrendezett emberben. Rendkívül fontos kísérlet ez olyan korban, amely szinte minden erőfeszítését kizárólag a külvilág elrendezésére irányítja. A szürrealiz­mus lebontja az ember külső és belső világa közötti vasfüggönyt. Ezért olvad össze álom és valóság oly különös harmóniában a szürrealista költők és festők műveiben. Mintha két kézzel írnának, festenének: egyik kezükkel a külső világot ábrázolják, másikkal azt, amit önmagukban látnak. André Breton, alapítójuk, negyedszázad alatt valósággal legendás alakká vált. Költő, tudós és politikus egyszemélyben. Művét tehát ne tekintsük múla izmusnak, hanem módszernek, amellyel az egyre szövevényesebbé váló embert megérthetjük. PÁN IMRE Mikrokozmosz A KÖHÖLGY Akik végigmennek annak az alkotmányutcai háznak a folyosóján, ahol a tájé­koztatásügyi minisztérium cenzora dolgozott, találkozhatnak egy furcsa szoborral. Békebeli divat szerint felöltöztetett nőt ábrázol, életnagyságban. Ez még nem volna különös, mert békében a legkisebb szobor is életnagyságban készült, a legtöbb pedig sokszor­­ nagyobb alakban. Úgy látszik, akkoriban mindenkit nagy embernek tar­tottak, aki meghalt. Az elefántot, mondja Swift, mindig életnagyságánál kisebb alakban ábrázolják, a bolhát viszont mindig nagyobban. Kérem elhunyt nagyembe­reinket és szobrászainkat, ne haragudjanak ezért az idézetért. Különben sem róluk van szó, hanem erről a játékoskedvű, frivol hölgyről: a szobor ugyanis, amely valamikor, csendesebb korban a ház homlokzatát díszítette, nagy követ tart a kezében s nyilván azzal ijesztgette a járókelőket, hogy a követ a fejükre dobja. Ezért mosolyog olyan hamiskásan. A­mi nyilvánvalóan még az eredendő békében készült, bár azóta sok minden divatosabb lett rajta. Divatos lett mindenekelőtt hosszú szoknyája, amely a huncut mozdulattól oly észvesztően meglibben, hogy szinte kilátszik alóla bokája. Divatos lett továbbá az, hogy a magasból valóban mindenféle nehéz csomagokat dobáltak a járókelők fejére. Ez a hölgy azonban, és itt van a művészet magasrendű irónája, ez a hölgy, hiába rengett a föld, hiába hullottak a bombák, hiába omlott össze a fél város, a maga kis kövét nem tudta ledobni. Nem tudta ledobni, mert rossz volt a szobor, nem tudott beleköltözni az élet. „Elég, a példa fáj“ — mondja a költő, tehát hozzánk az élet és művészet talál­kozására jobb példát, íme: Marcel Duchamp, ez a különh­írű, modern francia író és festőművész, egyik leghíresebb művét, a „Levetkőztetett menyasszony“-t, üvegre festette. Több­méteres, szokatlanul merész kompozíció ez, amelyről sokat vitatkoztak a lapok s amely végül is a brooklyni Modern Művészeti Múzeumba került. Duchampnak az volt a kikötése, hogy a képet nem szabad falra akasztani, hanem állványra kell állítani valamelyik sokat látogatott teremben, mert a halványan áttetsző sürgés­forgást belekomponálta az újszerű műalkotásba. Ilyen körülmények között természetes, hogy a kép egy napon felborult és el­tört. A híres múzeum igazgatója kétségbeesetten sürgönyzött Duchampnak, hogy azonnal jöjjön. Egész vezérkara élén, remegve várta a kapuban. Hebegve kezdte magyarázni, hogy... — Eltört a kép? — kérdezte Duchamp nyugodtan. — Hát mit képzel, üvegre festek egy képet és nem számítok arra, hogy eltörik? — Ezzel elővett hóna alól egy papírtekercset. — Megrajzoltam előre, hogyan kell eltörnie. Úgy tört el! Duchamp merész és az élettől látszólag távolálló, de mégis élettel teli műve elevenen reagált élet és művészet találkozására; az alkotmányutcai kő­hölgy örökre élettelen marad. EMLÉK Rendkívül gyakoriak Budapesten a síremlék-pályázatok. Egész irodalom és művészettörténetünk síremlékét „kiírták“ már — csak éppen még nem állították föl. Talán azért, mert olyan korban élünk, amikor inkább az élőkkel kell törőd­nünk, mint a holtakkal. Egyetlen írónk van, aki fölött világraszóló síremlék áll. Gulácsy Irénnek adott ilyen különös emléket a sors. Dunaparti otthonában, Budán érte a halál, a bom­bázások alatt. Az óriási épület a szó szoros értelmében kártyavárként omlott össze, szinte porrá vált; csak a keskeny világítóudvar négy fala áll hét emelet magasan, mint valami obeliszk. A ház maga alig emelkedik magasabbra, mint egy sírdomb, közepén a félelmetes toronnyal — igazán csak a már­vány tábla hiányzik: „Itt nyug­szik, hetvenedmagával.“ Amikor utoljára jártam nála, zenélőóráit mutogatta. Ezek talán sokáig muzsi­káltak a föld alatt. Az egyiket kétévenként egyszer kellett felhúzni, most már az is lejárt. EMERICUS 175

Next