Kortárs, 1959. július-december (3. évfolyam, 7-12. szám)
1959 / 8. szám - Borbély Tibor: Üllő vagyok (vers)
tetlen kétségbeeséssel nézte a két férfit: a fiát, akit ez a másik állati vadságában nemzett neki a mezőn egy alkonyatkor a nyers lucernarendek között; emberét, akinek alázatos cselédje volt csak, s aki néhány perccel ezelőtt vallotta be, hogy jó felesége volt neki , vajon szeretheti-e, gyűlölheti-e jobban valamelyiket is kettőjük közül ? Nem, nem, ilyent nem gondolhat, neki egyforma mindkettő. A lányára nézett, aki éppen akkor szalad ki a konyhából. Hörgő hang tört föl a fiúból. — Ap . . . ap . . . á .. . á .. . m. Az anya tekintete a késre tapadt. — Any ... á .. . ám ... se . .. e ... gít... se . . . e . .. en. — Nem fogsz te rajtam keresztül gá ... áá . . . á — de az apa már nem tudta befejezni a mondatot, fuldokló-hörgő hang szakadt föl belőle és oldalra hanyatlott. A gyilkos asszony egész testében reszketett, lassan elhomályosult előtte minden, vérszagot érzett, hányingere volt, szédült. Dübörgő hangot hallott, kiabálást, többre már nem emlékezett. Az emberek, akiket Julis kiabált össze, amikor a küszöbön megálltak, egy falábat láttak az ajtó előtt, járó felületén a gumi elrongyolódva, mintha egy vízszintesen rajzolt hatalmas fölkiáltójel feküdt volna ott. BORBÉLY TIBOR ÜLLŐ VAGYOK... Üllő vagyok, — kalapács, magam vagyok a kovács. Én vagyok a nyersanyag, kalapálom magamat. Izzó ez a nyersanyag, s a kalapács, — hogyha csap, tüzes szikra szerteszáll, piros színű, száz madár. Embereknek énekel. Üllőben és kalapácsban, nyersanyagban, a kovácsban, felröppenő tűzmadárban, — hinni kell! 194