Kortárs, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-6. szám)

1962 / 2. szám - Csanády János: Létünk önmagát igazolja; Tavasz a télben; Mindig a végső percre gondolok (versek)

C­S­A­N­Á­D­Y JÁNOS LÉTÜNK ÖNMAGÁT IGAZOLJA A lelkes ifjúság korában épülő városokba jártam, halmok, szakadékok között földgyaluk talpaltak, daruk nyújtogatták zsiráf­nyakuk, kis fejük égbe ütközött, mint fülek lengtek a magasban a semmi táj fölött a zászlók, — a darukezelő a kasban reménytelen zűrzavart látott; dolgoztak elefántormányok, erős karok, drótkötelek, — nem feledem azt a világot, s hogy benne részem lehetett! Utat faragtunk a Mecsekbe, kanyarokkal zöld erdők alján, mecsekalji feltúrt hegyekbe Komló fekete-szenű partján — a lelkes ifjúság korában gyermek arcát formálva láttam hitemmel: lesz itt felnövő, nem hiába áldozott lázban vészt áttörő, próbált jövő; —­s még Vének rágcsálnak nyafogva! és lesnek patkány falatokra: rácsapnak, ami rossz, lehull, és elhordja a csatornák sodra! A lábakba is belemarnak — úgy szeretnék: az alapokba! Elméleti tételt óhajtnak, mi nékik létem igazolja! Még meggyaláznak, rám recsegnek, oktatnak morálról, világról, aranykorról és kultúráról — filozófiákról recsegnek bankszámláik fölött ragyogva. Világuk itt már nem recseg meg, maradékán az idő sodra . . . Ezért érzem feleslegesnek hivatkozni az alapokra, (konklúzióm mintegy levonva) s a gyengébbek kedvéért rímben célozni rá: — olvasd a címben! TAVASZ A TÉLBEN A decemberi tavasz tobzódása oly váratlan tört rám, hogy meglepett szemem sokáig meredt a csodára a hegyek fényes karéja felett. . . Majd ebédelni mentem, át a hídon, lemelegedett rólam a kabát, s a mindenkire megfiatalítón sugárzó fényben láttam új csodát! A télbenéző arcok keménysége felengedett! Lányo s férfiszemeket láttam lágyan felkacagni az égre, sapka nélkül lobogtak a fejek. Úgy mentünk munkánk után, felde­rülten mint mikor csata közben hirtelen a harcosokra ráragyog az ünnep: egy váratlan aratott győzelem! 208

Next