Kortárs, 1965. július-december (8. évfolyam, 7-12. szám)
1965 / 10. szám - SZEMLE - Bor Ambrus: Szabó György: Képek és lagunák
an köbre van emelve a tényleges társadalmi viszonylatokhoz képest. Nem csendesítés akar ez lenni, nem is a realitás talaját akarom kihúzni a versek alól, csupán így nagyobb összefüggések között helyéretenni Soós kétségtelen igazságait. Diagnózisa egy mandulagyulladást túloz el, ne feledjük, emiatt, még egészséges a szervezet, egy egészen kis, szinte veszélytelen műtét az egész, és „ezt a partit, a végső partit — legyen bár konok kötelesség — mi fogjuk befejezni!” A kötetben számos az ironikus, játékos elem. A költőt azonban sokkal mélyebben, indulatosabban megdolgoztatja ez a csípős harcmodor, és a legártatlanabbnak tetsző szójátékban, kifejezéshasználatban is több a politikai mozzanat, hogysem költészetéhez pejorative kiegészítő vagy magyarázó jelzőt ragaszthassunk. Tiszta líra ez, vehemenciával, de egyben gondolatisággal is telítve, érzékeny formakészséggel, az enjambemenetek finomságaival, az argó szófűzések, zsargon hasonlatok pikantériájával. Azonban a poézis varázsos koloritját ilyenformán — hiába sorjáztatja sajátszerű stílusának profán színváltozásait — csupán egy tónusra egyszerűsíti le. Hasonlóan szűkek témakörei is. Lírájának feltétlenül tágulnia kell a nagyvárosi valóság „Orchidea”-bárjain túllevő és túlmutató területei felé, azokba a kétkezi munkás életközegekbe, dolgos mindennapokba, amelynek — mint új ciklusa, a Gorombakovácsok bizonyítja — Soós Zoltán közeli jó ismerője, sőt gyakori élője is. (Magvető Könyvkiadó) BORBÉLY SÁNDOR Szabó György: Képek és lagúnák Az író 1962 őszén részt vett a velencei Giorgio Cini alapítvány „Mai művészet és kultúra” vitáján, művészeti fesztiválokon, s megtekintette a XXXI. Nemzetközi Képzőművészeti Biennálét. Élményeiről igényes esztétikai és filozófiai tanulmányt írt. A Velencei útinapló- alcím csak a szokványos útirajzot keresőnek csalóka, nagyobb volt a tét, semhogy Szabó György útirajzra válthatta volna fel. A Szent Márk téren álló vadászrepülőgép is csak felületileg érdekes fejezetcím, sokatmondó ellentétében a tanulmány-téma filozófiai összefüggéseinek alatta adott feszes expozíciójával. „Vállalni kellett a kutatómunkát”, írja Szabó, s rokonszenves kötelesség- és felelősségtudattal tanulmányozza a filozófiai értekezések hosszú sorát, így számol be az „informale” megszemlélt képzőművészeti egyeduralmáról, arra gondolva, „hogy esetleg hasznot hajthat ezzel annak a társadalomnak is, amelyből ide érkezett.” A gesztus-festészet, a neo-dadaizmus, a jelfestészet, a dekorativitásról is lemondó, semmit se közlő művészi tevékenység, tehát a nálunk általában még érthetetlennek ítélt irányzatok indítékait keresi. Zömükben technikailag felkészült, mesterségüket tudó művészek tartják az ,,informale”-t az egyetlen még lehetséges stílusnak, nem ítélhetők meg tehát azzal a fölényeskedéssel, amely értetlenséget takarva szinte kizárólag kóklerságot lát a mai nyugati képzőművészeti irányzatokban. Csak, a rejtettebb indítékok felkutatása vezet rá a látszólag semmit se mondó alkotások közös mondanivalójára, és Szabó diagnózisát fegyelme és alapossága teszi meggyőzővé: a feltárt anyag a szorongás, halálsejtelem, magányérzés példasorává válik, mögötte a divatos filozófiai áramlatokkal, Zen-buddhizmustól egzisztencializmusig, s ezek hátterében a nyugati államok társadalmi berendezkedésének ellentmondásaival. A Biennále és a vitaelőadások anyagán végzett demonstráció tárgyi ismeretek szempontjából is hasznos: egy sor számunkra kevéssé ismert irányzatról, világhírt szerzett nevekről tájékoztat. Elemzését az építészetre és a zenére is kiterjeszti, kár, hogy ezekről, nyilván élményeinek mennyiségi megoszlásához igazodva, kevesebbet mondhat. Művészeti életünkben még hatnak vulgáris sémák, s van olyan hiedelem, hogy a realizmus stíluskategória. Szabó György kötelességének érzi (bár ez láthatólag szívügye is), hogy tisztázza a zavart, a művészeti eszköztár folytonos gazdagítását sürgesse, minden olyan stílustörekvés bátor alkalmazását, amely az életigenlő filozófia művészi közlésének korszerű eszköze lehet. Ismertetés, elemzés és kritika mellett tehát elmaradottságunkról is beszél, megjelöli a ránk váró feladatokat, sőt: meghatározza azt a helyet, ahol művészetünknek a Biennálékon világnézetünk mellett agitálnia kellene. Felismert küldötti kötelességének ilyenképpen gonddal és szépen tett eleget. (Kossuth Könyvkiadó) BOR AMBRUS — 1680 —