Kortárs, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-6. szám)

1966 / 3. szám - Bor Ambrus: Finiász háza (elbeszélés)

BOR AMBRUS Finiász háza T­e Item a verandán, ki Tudod, nem is volt az veranda. A vikendház ajtaja fölé olyan kis esőfogyó tetőt csinálhattak eredetileg, négy-öt sor palából, utóbb aztán kitoldták. Látszott is a toldás, mert középen eternit maradt a tető, körülötte meg piros tetőcserépből volt a toldás. A tető két sarkát durván hántolt akácoszlopok támasztották alá, amennyi területet meg befödött, annyit téglával rakott ki, valamikor az építtető. Miért mondom el ezt? Magam se tudom. Még mindig sokat gondolkozom azon a napon, buta kis részletek jutnak eszembe. Olyasmi, hogy a téglapadlót nézegettem. Málladozott, megették az évek. Verandának hívtuk azt a másfél négyzetmétert. Imre, mikor kezdtünk Szilasra kijárni, az első víkendeken szívesen tett­vett a házikó körül. Rendet rakott, gereblyézett. Volt a ház mögött egy parányi fészer, abban ócska szerszám, karó, lim-lom: három deszkadarabból össze­ütött egy lócát, s ha szombaton kimentünk, kitettük az ajtó elé. — Üljünk ki a verandára — mondogattuk aztán, és napoztunk a lócán, lenéztünk a dombról. Engem sokáig Feri bácsi szántói pincéjére emlékeztetett, pedig alig hasonlít a vidék. Szántó más, az a pince szép és nagy hegy oldalá­ban volt, meredek, hepehupás úton kellett oda felmászni, s olyan dugottan állt két diófa alatt, a fák árnyékában játszottunk, és arrább volt a szőlősorok közt egy kiszáradt kút is, amibe köveket dobáltunk gyerekkoromban, s Feri bácsi mély, recsegő hangon kiáltott oda, hogy sipirc a kúttól, mert bele fogunk esni — szóval, más volt, mégis úgy éreztem kicsit, mintha Szántón lettünk volna. A nap mindenesetre úgy sütött szembe délután, mint ott, be szoktam hunyni a szemem, s úgy gondoltam, Szántón vagyok. Imre meg azt nevette, hogy magasra sikerült a lóca, nem ért le a lábam. — Több sincs — mondta. — Addig látszol felnőttnek, amíg rajtad a tűsarkú. Aznap délután, ott ültemben vettem egyszerre és igazán észre, hogy már nem süt be a verandára a nap. A ház túlsó oldalán járt. Mintha megfigyeltük volna, és talán esett róla szó, hogy hétről-hétre egyre korábban halad át fölöttünk a nap, és kicsit furcsa volt, ahogy szeptemberben rohamosan rövidülni kezdtek a délutánok, mintha meggyorsult volna az idő, de keveset törődtünk ezzel. Most azt hiszem, törődni kellett volna a délutánokkal. Beszélni róluk. Augusztusban még nem veszed észre, hogy minden nap rövidebb az előzőnél, szeptember végén annál inkább, és októberben egykettőre lemegy a nap, s azzal, hogy hallgattál róla, nem állítod meg, nem lassítod. — 373 —

Next