Kortárs, 1966. július-december (10. évfolyam, 7-12. szám)
1966 / 9. szám - TÜKÖR - Kériné Sós Júlia: Két iskolaév
becsülést szerzett — viszonylagos és növekvő biztonságban, sőt jólétben élte végig a következő éveket. A harmadik csoport pedig súlyos megpróbáltatásokon ment keresztül. Dabasi Lidinek például senki sem kívánt rosszat és igen nehéz sorsa lett. Már az iskolapadban menyasszony volt. A vőlegénye csinos, fekete fiú, katonatiszt. Kint volt a fronton. Lidi az érettségi ideje alatt s utána még egy évet lélegzet visszafojtva várt rá. A voronyezsi áttörés után a fiatalember még egészségesen hazakerült. 43 tavaszán volt az esküvőjük. A szülők nagy lakodalmat rendeztek, de ahogy néhány diáktársunk mesélte, már az esküvőnek volt valami „tristáni” hangulata. 44 őszén a fiatal férfi a Dunántúlon meghalt, Lidi kislánya már az apja halála után született. — Néhány év múlva következett a kitelepítés, anyóssal, apóssal, saját idős szüleivel Lidi és a gyermek egy tanyára került. Amikor visszajöttek Pestre, Lidi egy garázsban autókat mosott. Az élete tovább folyt a négy öreg és a kislánya között. Sem udvarlója, sem társasága többé nem volt. Bezárkózott boldog gyermekkora, egyetlen szerelme és rövid házassága emlékei közé. Dolgozott és ronggyá olvasta a menyasszony korában kapott leveleket. Még lánykori barátnőitől is elszakadt, mert azok benne maradtak az életben, ő pedig kihullott belőle. Naivan derűs fiatalkoráért kegyetlen árat fizetett. Néhány éve, azt mondják, rendeződött a sorsa, szemfelszedésre engedélyt kapott, a lakásukon dolgozik, a lányát fölnevelte, főiskolára járatja. * Éveken át a rosszullét környékezett, ha valahol beszédben azt hallottam, hogy „mi magyarok Hitler utolsó csatlósai voltunk”. Megrendítő önvád, bűnbánat nyilatkozhat meg ezekben a szavakban, ha valaki kimondja: „én a gyilkosok csatlósa voltam”. De ne használja a fejedelmi többest, ne fröcsköndözze a piszkot szerteszét. Egymás után jutnak eszembe a példák, amikor tanáraink a maguk kis szűk körén belül, de mégis szembehelyezkedtek az akkor győzelmei csúcspontján álló, világhódító hitleri hatalommal. Párizs eleste napján a francia tanárunk Párizsban töltött egyetemi éveiről beszélt, a szabadságszerető, magyarral rokon, francia szellemről. A cserkészcsapatban egy perces néma felállással emlékeztünk meg a hazáját újra elvesztett lengyel népről. Egy lány hitlerista viktória-jelvénnyel jelent meg az iskolában. Éppen a német tanárnőnk lépett oda hozzá megbotránkozva: — csak nem fogsz ilyen jelvényt hordani? — A lány hirtelen mozdulattal lekapta a jelvényt a kabátjáról, egy másodpercig sajnálkozva tartotta a kezében, aztán vállat vont és zsebrevágta. — Annával felírtuk a padunkra: „Valami rothad az államgépezetben.” A latin tanárunk észrevette: „Nem szabad a padokat rongálni. A Shakespeare-idézeteknek nem ez a méltó helyük.” Ennyit mondott és továbbment. A háború legnehezebb évében, 1942 tavaszán érettségiztünk. Kosztolányi Dezső volt az érettségi tételem. A feleletem után az elnök, Vajthó László professzor megkérdezte tőlem, hallottam-e a Pardon rovatról. Nem hallottam. — Kosztolányi, — mondta —, a kommunisták fölött gúnyolódott ebben a rovatban. — Én értetlenül hallgattam. Ekkor ő magyarázólag hozzátette. — Nem volt szép tőle. S ezt nem a kommün alatt, hanem azután tette. A legyőzöttek fölött gúnyolódni, pedig, ugyebár, nem ildomos. Néhány ember nemes törekvésének köszönhető, hogy az iskola hangja sohasem vált embertelenné. De azon a rövidlátó elégedettségen, azon a hazug szellemen, hogy a fennálló világ jó, szép, erkölcsös, örökkévaló — nem tudtak változtatni. A szörnyű történelmi helyzet iránti fásult közönyt már nem tudták áttörni. — Ma már az is világos, miért. Szép iskola volt, sok művelt, kiváló tanárral, jóhírű, egyre előkelőbb intézetté vált. A kiváltságos rétegek erkölcsi, nemzeti, esztétikai nevelésének pedig megvannak a maga korlátai. Nemcsak azért, mert a tanár esetleg veszélyes helyzetbe kerülhet. De maguk a fiatalok is nehezen veszik tudomásul azokat az erkölcsi igényeket, amelyek az ő érdekeiket sérthették. A régi magyar kollégiumok ellenállását, kemény passzív rezisztenciáját a mi iskolánk már nem folytathatta. Sok nemes tanárunk volt, de már nem neveltek többé „nemes, küzdő, szabad lelkű” diákokat. A magyar tanárnőnket, ugyanazt, akivel Boriska is olyan jó barátságban