Kortárs, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-6. szám)
1967 / 5. szám - Bónis Ferenc: Kodály Zoltán emlékezete
nyelvén alapulna? Erre a kérdésre ismét csak „nem” a felelet. Bartók és Kodály első nagy tette: évtizedek vagy századok „meddő kőzete” alól felszínre hozzák a népi zene kincseit — fundamentumát és szerves oltóanyagát egy eljövendő művészi korszaknak — s megteremtik azt a magyar műzenét, mely egyszerre ősi és új, kollektív és egyéni. A művek azonban önmagukban nem jelentenek még zenekultúrát. Meg kell teremteni azt a közeget is, melyben a művek visszhangot keltenek, ehhez pedig a kultúra értékeitől elzárt milliók előtt ki kell tárni a művészet kapuját. Rá kell találni az útra, „amelyen a zenét a nép felé, a népet a zene felé közelíteni lehet”. Korszakalkotó felismerés: benne rejlik a nép kiművelésének demokratikus szándéka s a közönségnevelésé. Ez már minden költői álom legszebbike: „feltetszett előttünk egy, a népből újjászületett, művelt Magyarország képe. Ennek megvalósítására rászántuk életünket”. Ehhez a felismeréshez, ehhez a nagy központi gondolathoz az idők során ■számtalan felfedezés, látomás és terv társult még. Egyik nagy „felfedezésének” — annak, hogy „meghallotta” a magyar vers természetes zenéjét — köszönhető a modern magyar műdal megszületése. A 10-es években komponálta Megkésett melódiák című dalciklusát Berzsenyi, Kölcsey és Csokonai verseire, a költeményekkel egyenrangú zenei műformákban fejezve ki mindazt, amit e költők muzsikus-kortársai elmulasztottak. De nemcsak „megkésett melódiákat” komponált: egyike volt az élő Ady és Móricz első megzenésítőinek. Utóbb Balázs Béla, Weöres Sándor sorai ihlették meg. Meghitt viszonyát a magyar vers régi századaival, az említetteken kívül, Balassi, Zrínyi, Kisfaludy Sándor, Virág Benedek, Vörösmarty, Petőfi, Arany szavaira írott dalainak, kórusainak egész sora bizonyítja. Egy XVI. századi költő-prédikátor, Kecskeméti Vég Mihály zsoltár-parafrázisa ihleti főművét, a Psalmus Hungaricust. Kórusok__Ezzel Kodály munkásságának — nem teremtő álmainak — újabb korszakához jutottunk el. A népzenei hagyomány, az újonnan kimunkált énekbeszéd, a népi- és műköltészettel való bensőséges kapcsolata, zeneszerzői gondolkodásmódjának alapvetően vokális jellege egy-egy eredőjévé vált a nevéhez fűződő, korunkban példátlanul álló, csak a renaissancehoz fogható, virágzó kórusliteratúra megszületésének. És még egy felismerés: hogy az ének minden nagy zenekultúra alapja. Amikor kiadja a jelszót: „nekünk tömegeket kell a zenéhez vezetni” — mindjárt énekelnivalót, „útravalót” is ad e tömegeknek. Férfi, női, vegyes és gyermekkaraival az „Éneklő Magyarország” minden közössége előtt megnyitja a művészi muzsika birodalmának kapuját, megteremtve számukra az aktív muzsikálás lehetőségét. S milyen remekművekkel! A Mátrai képek és a Karádi nóták, a Jézus és a kufárok meg a Székely keserves, a Villő s a Lengyel László, az öregek s a Fölszállott a páva nemcsak Kodály életművének, hanem századunk teljes európai zenéjének is kimagasló értékű mesterművei. A hagyományok nem csupán a dal- és kórusmuzsika kisformáiban támadtak új életre Kodály művészetében. Sajátságos tartalmat, színt és hangulatot adtak szimfonikus zenéjének, színpadi alkotásainak is. Itt aztán bebizonyosodott: elég egy-egy dallam, egy-egy töredékesen ránkmaradt régi melódiafeljegyzés ahhoz, hogy Kodály képzeletét lángra lobbantsa. Így született meg a Galántai táncok, a Marosszéki táncok, a Fölszállott a páva-változatok szimfonikus körképe. Mindegyik több, mint lebilincselő, magával ragadó zenekari darab, több, mint a verbunkos, a régi hangszeres tánczene vagy az ősi ötfokúság apoteózisa. Nemzeti álom testesül meg valamennyiben: a Széchenyik és Bethlen Gáborok Magyarországa tűnik elő e csodálatos zenei képekben, gyász és diadal fenséges pompája, Vörösmarty víziója, Jókai fantáziája. A zenekari Concerto a soha nem volt magyar barokkot idézi fel, a kései Szimfónia nyitótétele mintha az Arany János által megénekelt lovagi középkor képét hívná elénk. Színpadi