Kortárs, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-6. szám)
1967 / 5. szám - SZEMLE - Bor Ambrus: Mocsár Gábor: Pávatoll
Mocsár Gábor: Pávatoll Pontosan kétszáz-kétszáz oldal a két írás, amit a kötet fülszövege szatirikus kisregénynek nevez. A Pávatollat az író is szatírának alcímezte, az illetleneket azonban már nem, s a műfaj kérdés elgondolkoztató, új oldaláról mutatkozott-e meg Mocsár, aki eddig is meg-megvillantotta humorát, de csak megvillantotta, epizódok, tűnő helyzetek erejéig, és korábbi köteteiben inkább keserűnek mutatkozott, mint derűsnek? A Pávatoll hangvétele, stílusa a szatíráé, kitűnő szatíraleleményekkel, groteszk voltukban is reálisan elképzelhető szituációkkal és olyan színesítő apróságokkal, mint a pompás helység- és tulajdonnevek. A téma a falusi átalakulás, az első szövetkezeti agitáció, a maga anti-emberismeretével. A szereplők: az ócska frázisait pufogtató agitátor, aki a paraszti gondolkodást és a falusi társadalom belső feszültségeit nem is sejtve esküszik a maga agitációs módszer-szisztémájára, vele szemben pedig a gyanakvók, agyafúrtak, csökönyösek. Falvaiban otthonosan mozog az író, karikírozott alakjai is tapinthatók, élnek, bizonyítják, hogy Mocsár nem kitalálta őket, hanem látta. Sokan ismertünk Kartácsféle falujáró anti-pszichológusokat, és emlékezetes az adminisztratív és technikai eszközökkel művelt falusi idegőrlés is, például a napestig bömbölő hangosanbeszélőnek, ennek a különben hasznos hírközlő eszköznek erőszakos rémmé fejlesztése. Persze, az agitált parasztok se éppen hősök, és nem mind az agitáció sajnálatot érdemlő áldozata: az író derűsen csúfolódva kétfelé oszt igazságot, ami hitelessé teszi a szatírát. Mégse tudni azonban, valóban derűs-e ez a csúfolódás: a mosoly kissé szardonikus, a szituációk görcsösen megfeszülnek, nyersen, néhol naturalisztikus eszközzel kell feladani őket. Nem tudni, mennyi a rossz emlékként megírt tapasztalat, és milyen intenzitású volt a Pávatoll esetében is az az írói-emberi szándék, amelyre az Illetlenek epilógusában hivatkozik Mocsár: szatírát szerinte azért is kell írni, hogy az ember lecsapolja a szervezetében felgyülemlett rossz, mérgező nedveket. A másodikról az elsőre visszakövetkeztetni ugyan nem feltétlenül helyes, ha vannak is rokon vonásaik, különösen az, ami terjedelmüket szabja meg, a nem mindig indokolt bőbeszédűség, a cselekménybe beleszőtt anekdotázás, terjengésre sikerült eszmefuttatás és néhány bizony „szakállas” vicc. A Pávatoll lazaságában is jól szövött, egyetlen és belső konfliktusa folytán világos, míg az illetlenek jóval kisebb igényű, játékos, a konfliktus helyén egy abszurd bonyodalom ötletével. Voltaképpen filmbohózat ez, amelynek mulatságos bonyodalmai jó fonalat szolgáltattak az írónak, hogy felfűzhesse rá a falusi és városi élet és társadalom minden régiójában gyűjtögetett fonákságok tömegét. Egy hivatalos útra induló autó utasai fatális véletlen folytán meztelenül maradnak az országúton, és meztelenül száguldoznak-bukdácsolnak országszerte: a filmbohózatok minden bevált eszköze, véletlen, tévedés, menekülés, üldözés, autó, vasút, toronydaru és kézigránát s a bonyolítási ötletek zuhataga biztosítja az olvasmányosságot, a tempót, és a bohózati száguldásban mondogat oda az író mindenkinek. Néhol csak bökdös, néhol frappáns, emlékezetes, idézni való aforizmákat ágyaz a tarka szövetbe. Ilyenképpen kellemes bohózat volna az illetlenek, ha nem gondolkoztatna el az, hogy Mocsár nemcsak a bohózati értékű ötlet kedvéért vetkőztette pucérra szánalmas hőseit, hanem szimbolikus értelmet is szánt a látványnak, ahogy ezek pőrén száguldoznak az országban. S ez a meztelenség valahol ismét fanyarabb, semhogy a bohózatot egyértelműen bohózatnak lehessen ítélni. Mind a két műben némi disszonancia, a kettősség, tisztázatlanság árnyéka. Mocsár bizonyította szatíra-írói képességeit, de alighanem mégsem nyúlt olyan műfajhoz, amelyben néhány novellájához hasonlóan maradandót, magas művészi és drámai színvonalat tudna alkotni. BOR AMBRUS