Kortárs, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-6. szám)

1967 / 5. szám - Bónis Ferenc: Kodály Zoltán emlékezete

Chodáhy­a­oltán emlékezete. Századunk egyik legna­gyobb magyar költője hagyott itt bennünket. Költő, igen, énekmondó lírikus, eposz-író látnok, álom-látója elsüllyedt vagy soha nem volt századok­nak, messzetekintő prófétája egy eljövendő kornak. Egyike a keveseknek, akik — mint ő mondotta Bartók emlékezetét idézve — mind másképp hagy­ták maguk után a világot, mint ahogy találták. Költői látomás volt fiatal­korában írt, de később is vál­lalt első zenekari műve, a „va­lamikori nyári estéken”, „aratá­­sos búzatáblák közt, az Adria fodrozása mellett” fogant Nyá­ri este. Az új magyar költészet, irodalom, zene és festészet zászlóbontásának idejéből, 1906- ból való ez az üde természeti kép, e komoly szavú fantázia. Mily sokat mond koráról és al­kotójáról! Inspirációját zenénk megújulásának kettős forrásá­ból meríti: az akkortájt — épp Kodály és Bartók által — föl­fedezett magyar népi muzsiká­nak, másfelől Debussy természet-poézisének felszabadító­an új hangjából. Sza­vait nem fűti még a Psalmus Hungaricus vagy a Jézus és a kufárok bibliai szenvedélye: a Nyári este — alkotójára nem kevésbé jellemzően — „nyugodt szemlélődések” költészete, a pásztortűzbe bámuló, térben-időben messze néző fiatal művész meditációja. Volt min tűnődnie akkor is, amikor a korabeli magyar zenei életen jár­­tatta végig tekintetét. E zenei életre gyötrő ellentmondás nehezedett bénító súlyként: műveltség és magyarság feloldhatatlannak tetsző ellentmondása. A hivatalos zenei intézmények a német kultúra végvárai voltak. Az ősi és újabb népdal észrevétlen, szinte eltemetve élt a falun. A város részint a nyugat­európai műzenéért és annak hazai másolataiért rajongott, részint a talmi csil­­logású, sírva vigadó nótákért. Vagy Wagner kellett, vagy Dankó Pista. Dehát valóban örökös ellentétpár-e a zenei műveltség s a zenei magyar­ság? Elképzelhetetlen vajon olyan magyar zene, melynek hatósugara a nemzet legszélesebb rétegeire kiterjed, mely méltán csatlakozhatnék Európa évszá­zados zenekultúráihoz, melyre felfigyelne az egész világ? Kodály egyértelmű „nem”-mel válaszol és Bartókkal együtt hozzákezd az építés sok évtizedes, nehéz munkájához. Az építéshez, melyre — Kodály szavaival — csak félkarja jut. A másikkal küzdenie, védekeznie kell a közöny, az ártó szándékú félmű­veltség és teljes műveletlenség ellen. De teremthető-e igazi, általános zenekultúra, mely ne a nép­zenei anya­ 687 .

Next