Kortárs, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-6. szám)
1967 / 5. szám - Bónis Ferenc: Kodály Zoltán emlékezete
Chodáhyaoltán emlékezete. Századunk egyik legnagyobb magyar költője hagyott itt bennünket. Költő, igen, énekmondó lírikus, eposz-író látnok, álom-látója elsüllyedt vagy soha nem volt századoknak, messzetekintő prófétája egy eljövendő kornak. Egyike a keveseknek, akik — mint ő mondotta Bartók emlékezetét idézve — mind másképp hagyták maguk után a világot, mint ahogy találták. Költői látomás volt fiatalkorában írt, de később is vállalt első zenekari műve, a „valamikori nyári estéken”, „aratásos búzatáblák közt, az Adria fodrozása mellett” fogant Nyári este. Az új magyar költészet, irodalom, zene és festészet zászlóbontásának idejéből, 1906- ból való ez az üde természeti kép, e komoly szavú fantázia. Mily sokat mond koráról és alkotójáról! Inspirációját zenénk megújulásának kettős forrásából meríti: az akkortájt — épp Kodály és Bartók által — fölfedezett magyar népi muzsikának, másfelől Debussy természet-poézisének felszabadítóan új hangjából. Szavait nem fűti még a Psalmus Hungaricus vagy a Jézus és a kufárok bibliai szenvedélye: a Nyári este — alkotójára nem kevésbé jellemzően — „nyugodt szemlélődések” költészete, a pásztortűzbe bámuló, térben-időben messze néző fiatal művész meditációja. Volt min tűnődnie akkor is, amikor a korabeli magyar zenei életen jártatta végig tekintetét. E zenei életre gyötrő ellentmondás nehezedett bénító súlyként: műveltség és magyarság feloldhatatlannak tetsző ellentmondása. A hivatalos zenei intézmények a német kultúra végvárai voltak. Az ősi és újabb népdal észrevétlen, szinte eltemetve élt a falun. A város részint a nyugateurópai műzenéért és annak hazai másolataiért rajongott, részint a talmi csillogású, sírva vigadó nótákért. Vagy Wagner kellett, vagy Dankó Pista. Dehát valóban örökös ellentétpár-e a zenei műveltség s a zenei magyarság? Elképzelhetetlen vajon olyan magyar zene, melynek hatósugara a nemzet legszélesebb rétegeire kiterjed, mely méltán csatlakozhatnék Európa évszázados zenekultúráihoz, melyre felfigyelne az egész világ? Kodály egyértelmű „nem”-mel válaszol és Bartókkal együtt hozzákezd az építés sok évtizedes, nehéz munkájához. Az építéshez, melyre — Kodály szavaival — csak félkarja jut. A másikkal küzdenie, védekeznie kell a közöny, az ártó szándékú félműveltség és teljes műveletlenség ellen. De teremthető-e igazi, általános zenekultúra, mely ne a népzenei anya 687 .