Kortárs, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 2. szám - JEGYZET - Féja Géza: Hűség és szabadság

Hűség és szabadság* Néhány esztendeje tanulmányt és vallomást írtam Simon István költészetéről, írá­som vitát keltett, de úgy érzem, ebben sem maradtam alul. A minap elővettem tanul­mányomat, minden mondatát mérlegre tettem, és úgy találtam, hogy szilárdan állanak, nyugodtan vállalhatom őket. Mégis, midőn a végére értem, különös dolog történt, olyasmi, mint amidőn a tengerből fölbukkan egy új sziget, melyet a mélyben munkálkodó néma erők hoztak létre, és egyszerre csak fölemeli arcát. A költő törzse tanulmányom megjelenése óta friss hajtásokat adott, új verseit ugyancsak mélyre szíttam, de régebbi versei is tovább nőttek, terjeszkedtek bennem, friss élményekbe nyíltak, új vallomást követelnek. Ilyesmi csak akkor történik, ha a költő nem csupán szép és jó verseket ír, hanem eredeti költői világa van. Elfogadható, sőt jó verset az irodalmi műveltség terjedésével egyre többen írnak, de költői világ teremtése csak az elhivatottaknak adatik, és olyan esemény a köl­tészetben, mint midőn új csillag jelenik meg az égen. Ott kezdem, ahol a tanulmányok végezni szokták: Simon István nyelvénél. Vala­hányszor verseit olvasom, mindig fölzeng bennem Kazinczy Ferencnek egy mondata. A szent öreg, aki oly hévvel újította, pallérozta nyelvünket, egyszer csak kalandozni kezdett a múlt tarlóin, megtalálta többek között az Énekek énekének első magyar fordí­tását Halábori Bertalantól, és így kiáltott fel: „Mely gyönyörű nyelv... kivált Halábori Bertalannál, a Bereg megyében nemzetinél! S mivé leve ez a gyermeki nyájasságú szép nyelv azáltal, hogy benne erőt véve az elmélkedő ész, s mindent igazított, törvényszerűbbé tett, és inkább szóla az olvasó hideg értelméhez, mint érzékéhez.” Mit mondjunk mi, mai félelmetes nyelvromlásunkat látva és szenvedve . Árnyalatokban annyira gazdag, kime­ríthetetlen szókincsű, szüntelen sarjadó és virágzó nyelvünkből egyre inkább szürke, kopott „eszköz” lesz, holott a nyelvnek eredete szerint varázsa, történelme, szellemi és érzéki élete van. A nyelv élőlény, forró vérrel lüktető kapcsolat ember és világ, múlt és jelen között, egy-egy nép életének, lelkének, gondolkodásmódjának és érzelmi hullámve­résének leghivatottabb kifejezője. Nyelvünkben élünk . Valójában, mindenekfelett nyel­vünkkel tudunk vallomást mondani lelkünkről és életünkről, a szavak a közösség meg­szenvedett kincsei, jajkiáltásai, boldog föllélegzései. Az ember úgy termi-teremti a nyelvét, mint a fa a gyümölcsöt, a föld a virágot. Az ember természetes alkotóereje, művészi ösz­töne legmutatóbban nyelvében nyilatkozik meg —, a nyelv szürkülése és romlása ennek az eredeti emberi képességnek a fogyatkozását jelenti; belső kiürülésről tanúskodik. Simon István költészetében elsőnek az kap meg, hogy ama Kazinczy dicsérte „gyermeki nyájas­ságú szép nyelvnek” friss és méltó hajtása. Nála „az ősz botorkái”, mint az öregedő, halál felé ballagó ember —, „forog az éjjel, mint a mézpergető” —, ő még ismeri „a hűs cserép­­korsó friss lelkét” —, verseiben „lábát lógatja az eső” —, a „hold legelész Sümeg felett —, „a völgy fölött, mint a tyúk a kosáron, megül a nap s kikölt egy fészakalja nyarat” —, *„a pipacsból láz fúj felénk” —, a napéjegyenlőség „esküvőt tart” —, az akácfában „fejfa szunnyad meg jó fejszenyél” —, a szél „széttöri az égboltot” — , mindent el tud mondani ezen a népi, naiv bűbájjal telített és mégis hallatlanul tudatos költői nyelven. Népköltészetünk és nagy lírikusaink, akár a keletiek, mindent érzéki képpel fejeznek ki, s észreveszik a valóság leheletszerű, de lényegről tudósító finomságait. Simon István egyik versében az öreg hegyre mennek, előtte törtet az édesapja. Figyelem, csizmája nyomán a víz fel-felbugyog fázón, remegve, és olykor-olykor az arcomat is megláthatom rezegni benne. * Simon István Széle és gesztenye (Szépirodalmi) és Verőfény c. kötetéről. (Magvető) 257

Next