Kortárs, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 6. szám - KÖZÖS DOLGAINK - Ágh István: Szlovén költő magyarul - Matej Bor: Átkelt a vándor az atomkoron

ÁGH ISTVÁN Szlovén költő magyarul Matej Bor: Átkelt a vándor az atomkoron A magyar és a jugoszláv népek közötti korlátok, az irodalmainkat elzáró reteszek fárad­hatatlan feszegetője Csuka Zoltán. Már ebben az évben is két verseskötettel közvetítette szomszédaink hangját, most éppen a szlovénokét. A Csillagok és szívek mai költészetük antológiája, a másik: Matej Bor világrangú műve, az Átkelt a vándor az atomkoron. Az utóbbi még megjelenési körülményeivel is tanúsítja kapcsolataink akarását: az Európa és a muraszombati kiadó közös, kétnyelvű kiadása. Fordította Csuka Zoltán. Az antoló­giát ő válogatta, szerkesztette, s bőségesen fordított belőle. Illene az ismeretlen szlovén költészet történetének rövid ismertetése, de az olvasót inkább e könyvekben található ismertetésekhez kalauzolom. Most elégedjünk meg azzal, hogy ez a költészet igen fiatal. Első nagy költője France Ргеёегеп a múlt század első felében élt. S mert nincsenek olyan megkötő hagyományai, mint a mienknek, nyilván­valóbban posztromantikus, expresszionista, szürrealista, meg ami a mai korra jellemző: személytelen és tárgyias. Az ország helyzete miatt inkább a német líra hatása alatt áll. Sok ebben a költészetben az átvett időszerűség, de mindig a kivételek, az önmagukban modernek, a legjelentősebbek. Matej Bor is ezért nagyszerű költő. Művelte lelkiismerete szerint, ahogy a kor kívánta, a minőségi költészetet­ tette, amire a partizánháborúban kötelezte az idő. Verseit hegyi rejtekhelyeken, puskák mellett olvasták és szavalták. Sikerük volt, mert igazak voltak, serkentők és tragikusak, amilyen a harc maga. Halott feleségére akkor talált, mikor már a rókák alig hagytak meg valamit belőle. Tört koponyacsontodat átvette most a hanga, s mint kit elhagyott hangja, csak álltam roskatag. Hol a kék szédület, szemed? S a száj varázsa hol van? Valami szelídült borzalommal ásít rám két üreg. Szerencsés vagyok. Megismerhettem Bort testi mivoltában is, 1967 őszén egy dél-szerbiai kiránduláson. Először féltem tőle, nagyon felnőtt volt és komoly, persze, akkor már ötvennégy éves. Szűkszavú, tekintélyt parancsoló volt, mint a gimnáziumigazgatók, egyetemi rektorok, írószövetségi elnökök - majdnem mogorván gondolkodó. Néhány óra múlva hirtelen földerült, élcelődött, nevetett, eltévedt megnyugodva. Mintha két ember lakozna benne. Az egyik, aki Shakespeare összes műveit szlovénra fordította, vagy a szigorú kritikus, vagy az atomkor borzalmain töprengő ? Akkor már megírta nagy poémáját. A másik ember meg az életben bízó, az élet- és teremtéshívő, a partizánköltő ? Már húsz év óta tudta akkor, megérte harcolni azért a szabadságért, ami ott is, a vranjei hamamban annyira fölmagasodott jókedvben és táncban. Aztán láttam néhány olyan percet, mikor maga volt egy dráma összes színpadi szereplője, hirtelen jelentős dráma­íróvá változott. Matej Bor drámaíró is. Sok úgynevezett atomkori verset olvastam már, a dilettánsok ál­látomásokkal szeretnék korszerűnek hitetni magukat: harsányak, akár a rikkancsok lehettek a hirosimai

Next