Kortárs, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - KÖZÖS DOLGAINK - Ágh István: Szlovén költő magyarul - Matej Bor: Átkelt a vándor az atomkoron
ÁGH ISTVÁN Szlovén költő magyarul Matej Bor: Átkelt a vándor az atomkoron A magyar és a jugoszláv népek közötti korlátok, az irodalmainkat elzáró reteszek fáradhatatlan feszegetője Csuka Zoltán. Már ebben az évben is két verseskötettel közvetítette szomszédaink hangját, most éppen a szlovénokét. A Csillagok és szívek mai költészetük antológiája, a másik: Matej Bor világrangú műve, az Átkelt a vándor az atomkoron. Az utóbbi még megjelenési körülményeivel is tanúsítja kapcsolataink akarását: az Európa és a muraszombati kiadó közös, kétnyelvű kiadása. Fordította Csuka Zoltán. Az antológiát ő válogatta, szerkesztette, s bőségesen fordított belőle. Illene az ismeretlen szlovén költészet történetének rövid ismertetése, de az olvasót inkább e könyvekben található ismertetésekhez kalauzolom. Most elégedjünk meg azzal, hogy ez a költészet igen fiatal. Első nagy költője France Ргеёегеп a múlt század első felében élt. S mert nincsenek olyan megkötő hagyományai, mint a mienknek, nyilvánvalóbban posztromantikus, expresszionista, szürrealista, meg ami a mai korra jellemző: személytelen és tárgyias. Az ország helyzete miatt inkább a német líra hatása alatt áll. Sok ebben a költészetben az átvett időszerűség, de mindig a kivételek, az önmagukban modernek, a legjelentősebbek. Matej Bor is ezért nagyszerű költő. Művelte lelkiismerete szerint, ahogy a kor kívánta, a minőségi költészetet tette, amire a partizánháborúban kötelezte az idő. Verseit hegyi rejtekhelyeken, puskák mellett olvasták és szavalták. Sikerük volt, mert igazak voltak, serkentők és tragikusak, amilyen a harc maga. Halott feleségére akkor talált, mikor már a rókák alig hagytak meg valamit belőle. Tört koponyacsontodat átvette most a hanga, s mint kit elhagyott hangja, csak álltam roskatag. Hol a kék szédület, szemed? S a száj varázsa hol van? Valami szelídült borzalommal ásít rám két üreg. Szerencsés vagyok. Megismerhettem Bort testi mivoltában is, 1967 őszén egy dél-szerbiai kiránduláson. Először féltem tőle, nagyon felnőtt volt és komoly, persze, akkor már ötvennégy éves. Szűkszavú, tekintélyt parancsoló volt, mint a gimnáziumigazgatók, egyetemi rektorok, írószövetségi elnökök - majdnem mogorván gondolkodó. Néhány óra múlva hirtelen földerült, élcelődött, nevetett, eltévedt megnyugodva. Mintha két ember lakozna benne. Az egyik, aki Shakespeare összes műveit szlovénra fordította, vagy a szigorú kritikus, vagy az atomkor borzalmain töprengő ? Akkor már megírta nagy poémáját. A másik ember meg az életben bízó, az élet- és teremtéshívő, a partizánköltő ? Már húsz év óta tudta akkor, megérte harcolni azért a szabadságért, ami ott is, a vranjei hamamban annyira fölmagasodott jókedvben és táncban. Aztán láttam néhány olyan percet, mikor maga volt egy dráma összes színpadi szereplője, hirtelen jelentős drámaíróvá változott. Matej Bor drámaíró is. Sok úgynevezett atomkori verset olvastam már, a dilettánsok állátomásokkal szeretnék korszerűnek hitetni magukat: harsányak, akár a rikkancsok lehettek a hirosimai