Kortárs, 1975. január-június (19. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 4. szám - Somogyi Tóth Sándor: A féltékenység leletei (elbeszélés)
koztunk. Te véletlenül mindig olyankor jössz, amikor én nem tartózkodom otthon. Erre az egyetemi órarend persze lehetőséget nyújt. - Csak erre nyújt lehetőséget... - Kételkedem - mondja Vízvári röviden, ráncai gőgösen meghúzódnak. Hajdú két könyékkel a párkánynak támaszkodik, jár az esze, megszólítás nélkül akar fogalmazni, boldogan helyesel: - Igaz. Mehetnék este is. - És mért nem jössz? Előrehajol, mint valami nyomozó, aki ravasz keresztkérdést tett föl, szemében csaknem piros diadal. Hajdúnak földereng valami, itt nem a szokványos csevely készül. - Erről most beszélnünk kell ? - Okvetlenül. - Oké. Azért járok délután, mert maguk engem nem nagyon komálnak. - Hogy? A hangjában nemcsak megütközés, hanem rendreutasító düh is feszül. Vagy beállt a süketség? -Szóval, nem szeretnek - javít Hajdú bosszúsan. A megszólítás mégiscsak kicsúszott a száján s elég szerencsétlenül, kár tagadni. Most már muszáj megátalkodnia, akármint fordul a dolog. - Mi az, hogy maguk? - Maga, meg a felesége - felel Hajdúgorombán. Javítaná is, de Vízvári felugrik, tenyere a képzelt íróasztalon. Nevetséges! - Ez a hangnem, barátocskám, ez a hangnem - ismétli sápadtan - újra igazolja azt a réges-régi gyanúmat, hogy te nem vagy tisztában velünk, az én családommal. Katival se elfullad a hangja, kezével ferdén belesuhint a levegőbe Katit se ismered, azt hiszem... - Csak reméli - mondja Hajdú, szándékkal halkan. De Vízvári jól hallja és lecsillapodik. Legyint. - Mindegy. Annyit tudok, hogy a lányom valahogyan a hatalmadba került... Mindegy. Belenyugodtam. Hogyan történt? Két éve egyfolytában próbálom megérteni. Nem megy - fűzi hozzá lebiggyedő szájjal. Elkeseredése őszinte - nyugtázza Hajdú hidegen és egy rövidke lépést akar tenni. - Nem olyan nagy titok az - mondja nagyképűen. - A legjobb korban vagyunk. Remélem. Vízvárin átfolyik az erőszakolt humor, arcát aggodalom tördeli. - Szereted a lányomat ? Meredek kérdés. Hajdú töpreng, sebesen válaszol, de furcsa kétség repül át az agyán: igent akar hallani, vagy pedig... - Persze hogy... nagyon is. - Na jó. Nekem ez a hogyismondjam nyilatkozat is megfelel. Valóságos megkönnyebbülés. Kati egyébként nagyon igényes. Puff. Karambol. Csattanás, füst, roncsok. Hajdú háta izzad, szorítja a dühöt lefelé. Szóval ez úgy van, hogy Kati nagyon igényes, csak hát hirtelen beugrott nála az agyzavar, pont egy ilyen nyomorú fickót választott, aminő Hajdú Ákos, aki diákotthonban lakik, szegény és pökhendi, jár-kel, mint valami trónörökös, holott jövője a lehető leghomályosabb: mivé lesz egy rossz modorú szociológushallgató? Senki se tudja megmondani. De hát erről van szó ? Hajdúnak tüzel a belső része. A csaphoz hajol, kiferdített szájába csurgatja a vizet. Egy pillanatra sóváran néz a napsütötte kertre. A kert elváltozott, a zsenge fű mintha tűzben hamvadt volna el, a cseresznyefa virágai összetöpörödtek. Hajdú tisztában van vele, hogy a varangyszínű undor, ami kettejük közt gőzölög, előbb-utóbb Katalin finom arcán is foltot hagy. Mert Katalin épp köztük áll - arckifejezése hátborzongatóan hasonlít az apjáéra, és persze szilárdan hiszi, hogy érzései tetszése szerint darabolhatók. Nyilván. A kisgyerekek örök tévedése!