Kortárs, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5. szám - Bor Ambrus: Izolda (novella)

BOR AMBRUS Izolda Emberekről beszél vacsora után, a Várban, a Fortuna-étteremben, az asszony hall­gatja. Poharaikban mézszínű bor, a karcsú palack már félig, ő, miközben mérték­tartóan, mégis vallomásosan beszél, lassan, céltalanul és elegánsan forgatja a talpas poharát.­­ Az agykéreg memóriasejtjeiből idővel kiszorulnak a nevek. Helyszínekből egy-egy részlet marad meg, gyakran egy nevetségesen mellékes részlet. A mogorva, hajlott hátú asztalos neve megvan. Martin Hubacher: A városszéli asztalosműhely szintén megvan. Szürke zsindelytetős kőépület, már falusias jellegű utcában, kisváros szélén. Ennek huszonhat éve. Elsőnek az asszony mondta el, még vacsora előtt azt, amit ilyenkor kölcsönösen el szoktak mondani ketten, és amit úgy szoktak nevezni, hogy a múltjuk. A nők férfiakról szoktak beszélni, a férfiak nőkről. Korosabb férfiak dünnyögve, de szíve­sen, nők tartózkodva. Elsőnek a férfiak beszélnek többnyire: futó, de talán kellemes meglepetés, hogy az asszony, miután megrendelték a vacsorát, megelőzte. Két könyöke az asztalon, energikus áll a két összekulcsolt keze bölcsőjébe támasztva. - Arcok is - mondja. - Valakire gondol az ember, és az arca helyén csak egy elmosódott folt, mint egy ovális tányér. Az emlékezet szelektál. A műhelyben szalagfűrész sivít, a hang éles, de majdnem dallamosan változik, emelkedik, mélyül. Aztán elhallgat. A kétfelé kiakasztott nagy műhelyajtó keretében hirtelen a lány. Kiáll, lehaj­tott fejét rázza, ingatja, tíz ujjal borzolja a haját, fűrészpor hull a hajából. Méz­szőke. Süt a nap. Fakó munkaköpeny van a lányon, az is fűrészporos. Vastag, cso­móra kötött madzag fogja össze a derekán, szép melleket, fiús csípőt láttat, és alig ér térdig, kicsit zömök lábak. Az asszony, akinek csontos a keze, és olyan fehér, hogy tréfásan is, érzelmesen is fehérkezűnek szokta hívni, gyorsan és hűen, tényszerűen mondta el, amit elmon­dott tájékoztatásul. Élmények és csalódások őszinte felsorolása. Megbízhatatlan, tehetséges, de lusta férje, akitől elvált. Szintén építész. A szakma még jegyzi a nevét, de nagy megbízásokat már nem kap. - Föl akartam rázni, mozgósítani akartam. Nem sikerült, össze fognak házasodni. Az asszony okos, tisztességes, tiszta. S az ember ne vénüljön magányos farkassá. Vacsora után ő beszél, az asszony hallgatja. Emberekről beszél, szintén arról is, amit ketten egymás múltjának szoktak nevezni, de többet beszél értelmes célokról. Harmadnap a lánynál hál. Nyikorgó falépcsőn mennek föl a padlástéri kis manzardszobába. - Sssss: fölébrednek a lakók. Csupa evakuált vénasszony, aggszűz, veszekedő­sek. Ez egy öreg, megözvegyült vaskereskedő magánvillája volt. Amikor az asszony elvált, esztendeje már, eladták a lakásukat, két garzont

Next