Kortárs, 1977. július-december (21. évfolyam, 7-12. szám)

1977 / 9. szám - KRITIKA-PRÓZA - Petrőczi Éva: Bor Ambrus: Rövidítések és jelek

felvillantott képeit az időközben kivívott egyéni stílus, a jellegzetes, Bor Ambrus-i V-Effekt menti meg az önismétléstől. A kötet igazán ,,címhű’’ darabjai - valóban rövidítések és jelek - azok a szaggatott, filmszerű, montázstechnikával készült, a karcolat műfajához közel álló írások, amelyek­ben ugyanazon formai megoldás ismétlését a témák sokfélesége fogadtatja el. A Húszezer kilométer szabálytalan útinapló, amelynek valódi anyagát nem a görög, olasz, spanyol táj, hanem az országok hiteles arculatát feltáró, másodpercekre láttatott emberi sorsok adják. ,,A pillanat a fontos” - olvassuk Az életveszély szabatos leírásában, amely a halálféle­lem mozzanatainak elemző rögzítése. Pillanatok, azaz pillanathalmazok mélyére hatol a Rövidítések és jelek huszonnyolc töredéke is. Töredékek, amelyeknek tükörcserepeiben éppúgy meglátjuk a Tekintélyes Ember arcát, mint a piros bundás, vérző orrú kislányét. Rögök, amelyek háborús halottak maradványait és szeretők testének lenyomatát rejtik. Törtségében teljes sorsunk képei, amelyek óhatatlanul Eliot Puszta országát idézik: „Embernek fia, / Nem mondhatod, nem sejted, mást sem ismersz, / Csak egy csomó tört képet.” Az inkább publicisztikai, mint „szépírói” hangvételű Szocionovella az újgazdag paraszti kapzsiság találó kor- és korrajza, egy tótágas értékrendé, amelyben a házához, életformájához ragaszkodó Matuzné boszorkává torzul az elutasított vevő és a vele hason­szőrűek szemében. C. P. Snow egykori, híres, élénk visszhangot kiváltó írása jut eszünkbe a Kollokvium­ról­: a „két kultúra” vetélkedik egy folyóirat hasábjain, humán és reál szférák szükség­szerű együttélését bizonyítva. Az írástudók felelősségét, a minden tollforgatóban felvetődő kételyt fogalmazza meg az Éjmonológban, egy szerkesztőségi éjszaka víziójában, amelynek néma szereplői a „Ment-e a világ a könyvek által elébb?” kérdésre szótlan elutasítással válaszolnak. Ez az elutasítás a kötet többi elbeszélésének ismeretében pillanatnyi hangulattá redu­kálódik. Mert mi más hevítené át A strucc ironikus antropomorf példázatát, vagy a m­i­­dennapok kiáltó ellentmondásait váddá emelő kis fúgás, mint a változás, változtatás hite-vágya? S hogyan hihetnénk el a belenyugvás igenlését annak, akinek eddigi írói életművén vezérmotívumként vonul végig Rilke Archaikus Apolló-torzójának zárósora: „Változtasd meg élted!”? A Bor Ambrus írásművészetére jellemző, az előzőekben már jelzett, írói-újságírói, pontosabban - Bálint György találó kifejezésével élve - „közírói” szimbiózis érvényes a novellák sommásan „lélektaninak” nevezhető csoportjára is. Éppen e sajátos alkotói kétarcúság, a magán- és közélet elemeinek észrevétlen „áttűnése” teremti meg a gyűjte­mény egységét, rendező, rendszerező elvet kínálva az olvasónak. Nem véletlen, hogy a Yashica szereplőit egy döntő társadalmi változás, az ellenforra­dalmat követő disszidálási láz sodorja messze egymástól. A főhős - s ettől a ponttól már valóban tisztán lélektaninak nevezhető az írás - visszautasítja a találkozást régi szerel­mével, s gyáva, suta „action gratuite”-ként fényképezőgépvásárlással próbálja ellensú­lyozni, az elmulasztott valódi cselekvés hiányát. Ugyanezt a találkozást az Útlevélkép háttérrel című regényében még megvalósítja az író, az elbeszélés megoldása azonban lélek­tanilag hitelesebb. Az A és N. hasonlóképpen a megújuló szerelem témájának variációja, egy Rómában, illetve Debrecenben élő egykori szerelmespár levélváltása, akiknek reménytelen egymás felé kapaszkodása annak megerősítése, amit Bor Ambrus a bevezetőben az emberi kap­csolatok természetéről vall: „Azon az első üzeneten, amit az emberiség a kozmosz bár­mely más értelmes lényeinek szánt és küldött, egy meztelen emberpár áll. Nem fogják egymás kezét.” A kötet legjobb elbeszélése az Izolda. Szerkezetének szimultán vonalai két nőalakban összpontosulnak. Egyikük, a szép, finom, Fehérkezűnek becézett építésznő külsőre rendelkezik az összes izoldai kellékekkel, a valódi hősies hősnő mégis az a durva­kezű, névtelen lány, aki egy szemetesvödörbe vetéli el magzatát, s gyógyulása után póztalan, néma gyöngédséggel fogadja vissza szenvedései okozóját. A szenvtelen, tárgyi­lagos stílus, az egyes szám harmadik személyben végigvitt elbeszélés csak fokozza-mélyíti a hatást. 1494

Next