Kortárs, 1979. január-június (23. évfolyam, 1-6. szám)

1979 / 2. szám - KÖZÖS DOLGAINK - Bányai János: A Híd-szerkesztés gondjai

tok felé fordult a Híd, hozzájuk és róluk beszélt, ebben a körben töltött be szervezési feli­ratokat is. A Híd terjesztése, tartalmának ismertetése, álláspontjainak megvitatássa - visszaemlékezésekből tudjuk - egyúttal a mozgalmi szervezkedés szokatlan, de hat­hatós formája is volt. Ezért válhatott a harmincas évek második felében a Híd mozga­lommá, és ezért tekinthetjük ma is meghatározó érvényű mozgalmi és kulturális örök­ségnek. Ennek az örökségnek a megőrzése, tapasztalatainak és eredményeinek kamatoztatása biztosítja, hogy a Híd hosszú élete ellenére sem vénül, intellektuális erei nem mesze­sednek. Új helyzetben és más körülmények között indul újra a Híd közvetlenül a felszaba­dulás után. Irányvonala nem változik, régi (életben maradt) munkatársai megszólalnak, de már nem az elkeseredés és szenvedés hangján, hanem örömmel, lelkesedéssel, bizalom­mal telve; a hit és a remény jelei ezek, a felszabadultságé, csakhogy a szociális irodalom korábban oly jeles képviselői az élő helyzetben éppen az élettől szakadnak el, emberileg oly meggyőző és mélyen megélt hitük és reményük irodalmilag a csengő-bongó rímek, a csillogó díszítő jelzők külsődlegességébe torkollik, és ott meg is reked. A megszerzett szabadság nem tudott műveikben szabadon megszólalni, és ennek a belső ellentmondásnak a felismerése lesz majd, élete utolsó évtizedében, a legmarkánsabb, a legnagyobb hitelű Híd-költőnek, Gál Lászlónak maradandóan nagy költői és életélménye. De hamarosan kfjabb korszaka kezdődik a Hídnak, szoros összefüggésben a jugoszláv társadalmi életben bekövetkezett forradalmi változásokkal. 1948 nemcsak a személyi kultusszal való, az egész későbbi társadalmi fejlődést meghatározó szakítás éve, hanem - minden más lehetőség mellett - a művészi és irodalmi fejlődés valóságos útjainak kapu­nyitása is. Ekkor lép fel a háború utáni első írói-költői nemzedék, és a forradalmi válto­zásokkal összhangban új hangon szólal meg. Előtte már nincsenek tabuk, és nincsenek előre kijelölt és jóváhagyott gondolkodási formák, a maga nevében és a saját élményeiről beszélhet, még akkor is, ha a megváltozott körülmények ellenére nemegyszer vitatható­nak ítélik meg fellépését, törekvését. Ennek a nemzedéknek a kibontakozása szorosan összeforrt a Híd háború utáni fejlődésének évtizedeivel, tagjai szerkesztői voltak és nap­jainkig munkatársai a folyóiratnak. Ez a nemzedék irodalmi, kritikusi, közéleti tevékenységének nemcsak a mindinkább erősödő Híd az eredménye, hanem a jugoszláviai magyar irodalom kibontakozása, több­­szólamúságának kialakítása is. A mostani ötvenévesek munkássága nyomán új gondola­tok születnek és tudatosodnak; az irodalmi gondolkodásnak, de elsősorban a jugoszláviai magyar irodalomról való gondolkodásnak, a korábbi regionalizmust meghaladó eszméi törnek utat maguknak, megteremtve egyrészről a jugoszláviai magyar irodalom oly sokáig fenntartott hagyománytalanságáról hirdetett tévhitek felszámolásának leh­etősé­geit, másrészről pedig a jugoszláviai magyar kritikaírás elismerten magas színvonalának alapjait, és ezzel egy időben tudatosítva azt is, hogy az irodalom, a nemzetiségi irodalom is, csak teljes irodalomként, önállóan, saját történelmi és társadalmi helyzetének felis­merésével lehet valóban irodalom, és töltheti be a nemzetiség életében az irodalom szerepét. Mindezt legszámottevőbben az irodalmi érték (értékes művek, egész sora) érvényesít­hette, önmagában az irodalmi (kritikai) gondolkodás öncélúvá vált volna. De az irodalmi érték terjeszkedni kíván. A hatvanas évek közepéig az irodalmi termés legjavát a Híd mutatta be, tekintet nélkül a szerzők, az írók, a költők nemzedéki, esztétikai hovatarto­zására. Hasznos, de egyúttal több szempontból kényes is a folyóirat akkori helyzete. Hasznos, hiszen minden értékes vagy értékesnek vélt írás ide futott be, itt jelent meg, a Híd jelentkezőket íróvá tudott ütni, másokat a pálya szélére szorítani. Vagyis, a Híd a jugoszláviai magyar irodalom egységes képét teremtette (teremthette) meg. Csakhogy éppen az irodalmi értékek változatossága, az irodalmi gondolkodás sokirányúsága bizo­nyította, hogy a Híd teremtette kép látszat csupán. Mert a Híd „mindenessé” vált, olda­lain egymással ellentétes nézőpontok, egymást kizáró irodalmi törekvések jelenhettek meg, s ezzel mintha megingott volna a Híd biztonsága. A szerkesztői választás határozott­sága stabilizálta akkor a Híd helyzetét, de ezzel együtt az irodalmi termésnek egy nagy része kiszorult a folyóiratból. De nem a „mindenesség” jelentette a kiváltságos helyzet igazi veszélyét. Amikor 266

Next