Kortárs, 1979. január-június (23. évfolyam, 1-6. szám)
1979 / 2. szám - KÖZÖS DOLGAINK - Bányai János: A Híd-szerkesztés gondjai
KÖZÖS DOLGAINK BÁNYAI JÁNOS A Híd-szerkesztés gondjai A hosszú életű folyóiratok irodalomtörténeti ritkaságnak számítanak. Az irodalmi (nemzedéki, társadalmi) gondolat, ami létrehozza őket, aránylag gyorsan kifejezheti önmagát, minél harsányabban szólal meg, annál gyorsabban. És ezzel a, folyóirat szerepe is véget ér, a gondolat további kiteljesedéséről a könyvek tanúskodnak. Csakhogy vannak számottevő kivételek. Ilyen, többek között, a Híd is. Több mind négy évtizedes történetének két életforrása van: a kontinuitás, a megjelenése első korszakában megütött hang kitartása és a megújulás képessége. Vagyis a Híd hosszú élete egyúttal több élet is. Ezért vonzó és kihívó feladat a Híd szerkesztése. A történetének első időszakában megütött hang máig érvényes módon csendül, a megmerevedés réme nem kerülgeti, vagyis mindig adva van az újrakezdés, az „új élet” lehetősége. A kérdés csak az, hogy aki szerkeszti, együtt azokkal, akik írják, rá tud-e hangolódni a folyóirat élő és nyílt örökségére és megérzi-e az irodalom érvelésében az újrakezdéshez szükséges felgyorsulás ritmusát. A kérdés feltétel és feladat is. Vállalása pedig irodalmi kérdések végiggondolását, elfeledettek időszerűsítését, jelenlévők bíráló visszaszorítását, egyszóval állandó gondolkodói jelenlétet követel meg. A Hidat 1934-ben alapították kritikusan gondolkodó fiatalok. Hamarosan a kommunista mozgalom befolyása alá kerül. Ezt a megszállók, úgy látszik, jobban tudták, mint a helyi rendőrség, mert a bevonuláskor megszüntetik, szerkesztőit kivégzik. A Híd a háború előtti időszakban nem volt kimondottan irodalmi folyóirat, inkább világnézeti, ami azt is jelzi, hogy a maga módján, közvetlen utalások nélkül, részvevője a harmincas évek jugoszláviai ideológiai harcainak, a baloldalon zajló és mindmáig időszerű szempontokat felvető vitának, melyben a vitatársak — egyik oldalon a „szociális irodalom” képviselői, másik oldalon Miroslav Krleta és a szürrealisták a forradalom és művészet, az írói és művészi elkötelezettség, a párt által kijelölt taktikai irányvonal és a művészet természetének (szabadságának) ellentmondásos viszonya körül ütköztek meg, az egész későbbi, háború utáni szellemi fejlődést és alakulást is meghatározó erővel és intenzitással. A Híd nem foglalt egyértelműen állást a vitában, nem is igen jelezte az ideológiai harcokat, de minthogy a szépirodalom helyett elsősorban szociológiailag érvényes írásoknak, szociográfiának, riportnak, élménybeszámolónak adott helyet és ezzel a jugoszláviai magyar szociális irodalom melegágya lehetett (ebben a körébe tartozó képzőművészek, elsősorban Hangya András művészete is támogatta), ugyanakkor kapcsolatot tartott fenn a magyar népies mozgalom radikálisabb szárnyával is, elsősorban a „szociális irodalom” irányát követte, ami azonban egyáltalán nem zárta ki, hogy Krlela-művek fordítását adja közre. Nem az egyensúlykeresés szándéka látható meg ebben a szerkesztési meggondolásban, inkább a sajátos lehetőségek keresése, a folyóirat létét meghatározó társadalmi-történelmi lehetőségek felismerése, a munkások és parasz