Kortárs, 1979. július-december (23. évfolyam, 7-12. szám)

1979 / 7. szám - Bor Ambrus: Misi (novella)

Nekem egy álommal kezdődött. Hegyoldal, völgykatlan. A talaja nem föld, nem gyep, hanem hajópadló. Ez nem lep meg. Álmomban nincs, ami meglep. A valóságban, ébren lep meg, hogy semmi sem akar meglepő lenni, minden szabályos és törvénykényszeres. A világítás tompa, alkonyati. A völgykatlan úgy kong és visszhangzik, mintha bádogkupola volna fölötte az égbolt. A katlan felső peremén, ahol állok, egy nő motorkerékpárra ül, ültében berúgja a motort, berregni kezd lefelé, ahol egy tornyos, balkonos, eklektikusan cifra épület áll. HOTELRESTAURANT. Nagy baj fog történni. Ez a tudat ólomsúlyú. A nő lerohan, befordul az épület elé, balra, ahol egy turistacsoport áll, bele­rohan a csoportba, elgázol valakit, hallom, hogy az áldozat recseg. Döfte, üvöltöm, a lezbikus német dög, nyomába lódulok, lábam alatt döng a völgypadló, fölrohanok a másik deszkalejtőn, odafönt egy dűlőút szélén röhögve áll Saragina, beleszúrom a kést. Nagyon puha, rengeteg húsba nyomul bele a penge, meg kell köszörültetnem már, nem szeli a kenyeret, sokáig tart, amíg markolatig benne van a puffadt hasban. A nő nem esik össze, fölébredek, a bal szemem sarka, az orrom töve zsibog. Meg­dörgölöm. A testnek az én koromban már ismert ösztönjelzése: valami bajom lehet. Csak akkor szoktam álmodni, ha baj kerülget, influenza vagy gyomorvérzés. Elalszom. A mi kórtermünkben Nagyapó volt még. Az emlékezet válogat. Azokra emlékszem, akikre akarok. Én hívtam Nagyapónak. Özvegyember volt egy kalyibában. Valahol Pest alatt, ahol az agglomerált eldorádó­ reménykedők laknak kalyibákban meg a vén magányosok. Nagyapó egyik szemét rég elvitte a glaukómás roham, nekem úgy mesélte az öreg, hogy irigyútt a helyibül, ő zsebkendőt tartott alá, oszt elment a rendelőbe, de már mindegy volt. (Engem megnyugtatott, mint minden értelmetlen emberi erőlködés és műgond, hogy a nővérek Nagyapó üres szemüregébe is mindig csöppentettek szem­­cseppeket, kötőhártyalob ellen, meg szemtápláló C-vitamint.) Nagyapó másik szemét befeketítette a katarakra. Nagyapó nem látott. Kórházi pizsamáját úgy vette föl, hogy hátulra került a slicce. Egy hetvenkilenc éves férfi ülőgumói egy szétnyílt slicc hasí­tékában. Esténként az élete emlékeit dünnyögte a kórterem-térben sejtett alakoknak. A csúcsponton az egyik pesti nagykávéházban volt szolga. Ő mondta így: szolga. Egyszer hatvan pengőt nyert az ügetőn, hárompengős téttel. Vécére hol ez, hol az vezette (felső karját olyan szánalmasan vékonynak éreztem, mint a sajátomat), az öreget be kellett igazítani a csésze elé, hogy beletrafáljon. Célszerűségből se volt hajlandó ülve vizelni. Asszonyok vizelnek ülve. Minálunk nem volt Misi. A Főtanácsos még. Aki mindenkinek elmondta, hogy Amalrich-műtétre jött be. Az egy ritka műtét, mondhatni precíziós. Az egész országban csak a Tanár Úr ért az Amalrich-műtéthez, a többi pancser. A Főtanácsos egyszer hadonászott idegességében, mert a tanár nem beszélgetett el vele nagyvizitkor. Hallatlan. Elvégre ismer. És én meg fogom fizetni, kérem, afelől legyen ő nyugodt. A fiatal doktornők buta libák. Gorka doktor pedig tűrhetetlenül blazírt. Cinikus, kérem, cinikus. Többször leírta, és igen pontosan, láttatóan, az üdülőterületi-tóparti víkend­­házát. Mindig említve, hogy likvidálja az objektumot. Horgászni már nem tudok

Next