Kortárs, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-6. szám)
1982 / 3. szám - FÓRUM - Radó György: A svájci "rokonság"
dománytár szerkesztőjének, Schedel (utóbb Toldy) Ferencnek valóságos csemege lehetett, hogy mindjárt a lap első évfolyamában (s folytatva a második, 1835-ös évfolyamban) ilyen hun vonatkozású, külföldről átvett cikket közölhetett. Hiszen a hun kérdés éppen a nemzeteredet problémakörében akkor napirenden volt. Amióta Bél Mátyás 1746-ban Anonymus krónikáját, majd Horányi Elek 1781-ben Kézai Simon Gestáját kiadta, s mindkét középkori mű a hun-magyar rokonságot hangoztatta, azóta a hatalmas birodalmat alapító, Rómát is megreszkettető Attilának a magyar történelembe való bekebelezése, és a lehetőség, hogy az ősi juss alapjául szolgáló honfoglalást majdnem fél évezreddel előbbre lehet helyezni, hazánkban állandó tápot adott a képzeletnek és a vágynak. A harmincas évek elején különösen magasra csapott ez a láng: 1830-ban a Felső-Magyarországi Minervában egész cikksorozat jelenik meg Attiláról és Budáról, 1833-ban Budán adják ki újra Kézai krónikáját, 1834-ben a Fillértár tér vissza az Attila-témára, s ilyen körülmények közt egyszerre csak egy tekintélyes külföldi folyóirat svájci hun-maradékokról ír - érthető, hogy a Tudománytár rögtön átveszi a közlést. Idézi többek közt az anniviers-i leírásból a „felette idegennemű” helyi szavakat, a szokások közül a halotti tort, az egyes helységek leírását, azt, hogy Vissole lakói az „utazók iránt megelőzők” - vagyis előzékenyek - „szolgálatra készek, de kedveskedésüket inkább mozgásaikból, mint nyelvükből érthetni meg: ez az idegenre nézve teljességgel érthetetlen”... Végül pedig arról értesültek a Tudománytár olvasói, hogy a hun hagyományról már csak egy öregember tudott, az ugyanúgy mondta el a történetet, mint ahogyan az utazók Sionban hallották, csak kiegészítette azzal, hogy az egykori megtelepülők a szomszéd völgyekből raboltak maguknak asszonyokat, s utóbb a sioni püspök kezdeményezésére tértek át a kereszténységre, mégis megőrizve egynémely pogány szokásukat, „melyek azonban már évről évre többet vesztenek eredeti tartalmukból... ötven hatvan esztendő múlva hihetőleg nyomok is el fogott veszni”. Ötven-hatvan évnek azonban nem kellett eltelnie addig, míg magyar utazó is felkereste az Anniviers völgyet. S nem is akárki. Az 1848-49-i szabadságharcunk után jónéhány vezető magyar emigráns Svájcban keresett menedéket, sőt újabb akciókat is onnan próbált szervezni. Köztük volt Horváth Mihály, a Kossuth-kormány volt kultuszminisztere, ekkor már neves történetíró, Svájcban a miniszterelnök Battyhányi Lajos árváinak nevelője. 1853 nyarán a Sierre-től nem messze fekvő Leuk híres gyógyfürdőjébe igyekezett, amikor, mint visszaemlékezésében írja, eszébe jutott az évekkel korábban olvasott cikk, hogy Valais kanton valamelyik völgyében hunok utódai élnek. A völgy nevére nem emlékezett, de sioni barátai révén megállapította, hogy csak az Anniviersről lehet szó, és azzal az elhatározással indult a leuki gyógyfürdőbe, hogy kúrája után meglátogatja azt a bizonyos völgyet. Ekkor már tarsolyában volt két - mint ő írja: sovány nyomtatott utalás a megtelepült hunokra vonatkozóan, viszont kiváló történész-kollégája, a Valaisról írt alapvető történeti mű szerzője, Rivaz kanonok azt jegyezte fel erről a hagyományról, hogy annak valódiságára nincs semmi bizonyíték. „... A patak vad vize mély sziklarepedésekben zuhog s tajtékzik alá, számos zuhatagot képezve. Hogyan juthattak e valóságos pokolúton keresztül a völgy első lakói annak belsejébe, vagy mivel a bejutás ez oldalról csaknem lehetetlennek látszik, nem más, szomszéd, több ezer lábnyi magas tetőkről ereszkedtek-e, ki tudná megmondani? Jelenleg a sziklafalakból kiálló, s felszédítő magasságban lebegő karzatos hidak, melyek mintegy 2-300 lábnyi hosszúságban nyúlnak el, veszély nélkül vezetik az utast a völgy szélesebb belsejébe.” Így jut el 1853-ban Horváth Mihály „mintegy két órányira, Viszej helység” határához azon az úton, amelyet e sorok írója 1981-ben autóbuszon 35 perc alatt tett meg. Tizenkét évvel később, a Történeti Tárban Horváth Mihály így számol be tapasztalatairól: „A helység s házai semmiben sem különböznek Schweitz azon táji más helységeitől s házaitól... termetére, színére, arcvonásaira nézve e nép semmiben sem különbözik Valais kanton többi népétől ; a hun typusnak legalább semmi világosabb nyomára nem találtam rajta... Kívánt eredményre az alak tekintetében nem jutván, nyelveket fogtam vizsgálat alá ... Embereim képzettsé