Kortárs, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-6. szám)
1982 / 4. szám - Bor Ambrus: Adalék az antibiotikumok alkalmazástörténetéhez (novella)
Szobrász volt a lány. Nem hiszem, hogy rendkívül tehetséges, de jó. Először kőfaragónak tanult ki, aztán beiratkozott a müncheni akadémiára. Ott csak egy évet végzett. A szövetségesek akkor már megkezdték a „pacification by bombing”-ot. Békéltették a lakosságot bombázással. A művelet meghatározása tömör, szabatos. Negyvenháromban, ha jól emlékszem, a müncheni Képzőművészeti Akadémia már szintén rom volt. Münchenben egy fiatal román hegedűssel járt a lány, az ottani Filharmonikusoknál játszott a fiú. A legelső békéltető bombázáskor elvesztette a jobb karját, bal kezébe fogott zsilettpengével vágta el a kórházban a nyaki ütőerét, éjjel, a paplan alatt. A lány kőfaragó-mestermunkája egy boltív-zárókő volt, mutatta a fotóját. Mesélte, hogy az ipariskola vizsgazsűrije nehezen fogadta el, mert ő nem szentet, oroszlánt vagy sast faragott a kőbe, hanem egy fújó-nyávogó kandúrt. Tehát követ is tudott faragni, vésővel-fakalappal, ami azért érdekes, mert amúgy gyönge szervezetű nő volt. Nem vézna, de gyönge. Törékeny. Mesélte, hogy tízéves korában Fallingbostelban nyaralni voltak a Lüneburger Heiden, latintanár apja, hiszteroid anyja, két húga, ő fölmászott egy cseresznyefára (északon későn érik a cseresznye), leesett, aztán belázasodott, meggennyedt a karjában a csont, utóbb a két combjában is. Nyolc évig betegeskedett, mindenféle orvos kezelte, utoljára valamilyen gyógyfüves ember. Az mindenféle főzettel, forrón fölrakott pépekkel borogatta a két karját, a combjait, húzatta a csontokból a gennyet, és a gócok tényleg ki is fakadtak, a sebek megtisztultak, behegedtek. A lány közben fölserdült és törékeny lett. Mégis tudott követ faragni. Sőt: biciklizni, szélsebesen. Emlékszem: lobogott az agyonmosott fehér vászonszoknyája. Biciklin jött a folyóparti ösvényen, kanyargott, billegett, repült, mindene kilátszott. Óriási érték volt negyvenhatban egy rozsdás bicikli. A lány karján csak kicsi, kerekded forradások voltak, kisebbek a himlőoltás nyománál. A két combja külső oldalán két akkora és olyan sebhely, mint a Mauserpuska faborításán a markolás biztonságát szolgáló vájat. Amikor először nyúltam föl a két combja mentén a csípőjéig, megéreztem a vájatokat. Akkor este mondta el aztán a cseresznyefát, a gyógyfüves embert, a forró pépeket, a nyolc évet ágyban, karosszékben, időnként mankón. A közeli plébánia papja bejáratos volt a szüleihez. Rajnaiak voltak, az egész család nagyon katolikus. Néha vasárnap délelőtt is lejött az albérleti szobámba a lány. Azért le, mert egy alagsori lukban laktam. A nagymise hosszú. Az a templom ép maradt, csak a festett ablakait verte ki a légnyomás. A plébános boldog volt, büszke arra a századvégi, kipingált templomára. Öt román és gótikus templomból egy-két fal és torony maradt meg abban a városban (statikus mérnök magyarázhatná meg, mitől olyan konok épp egy torony, miért nem omlik össze). Az Apostoloknak csak a tetőzete szakadt be, és azt a hatodik régi templomot úgy-ahogy befödték, de járni abba se lehetett, a kapujára ki volt szögezve a műemlékvédelmi katonai parancs: „Off limits - Historic monument.” A plébánosokkal volt boldog: a hívők zsúfolásig megtöltötték az ép templomot, a szintén ép orgonán orgonaművészek koncerteztek. Sok Bachot hallottam abban a templomban. Beléptidíjat nem szedetett a pap, csak a