Kortárs, 1982. július-december (26. évfolyam, 7-12. szám)

1982 / 11. szám - KRITIKA-PRÓZA - Thiery Árpád: Bor Ambrus: Hosszabb távok; Jel

egytől egyig izgalmas történetek, afféle írói nyomozások: egy tárgy, egy eltűnés, egy magatartás háttér-tartományáról. Első pillantásra Bor Ambrus a köznapi valóságból emeli ki a tárgyat. Legyen az egy Maillol vagy egy nyikorgó falépcső. A történelem lapjairól hívja elő Szerémit és Sylvester Jánost. Rezze­néstelen arccal vezet bennünket át a „sikertelenség nullatartományain”. A tényt, a magatartást azonban a szemünk láttára boncolja fel. Helyeslően bólogatunk: - Igen, igen, ezt tapasztaltam én is, ki tudja, hányszor már az életben... Aztán előtűnik egy ismeretlen fény. Honnan? Külö­nös. .. Megszólal Gorka doktor: Mi a legfölső szám a táblán, Misi?... Negyvenkettő... A második? Alatta?... Hetvennyolc... A harmadik?... Harmincegy... Tovább! Még!...” Bár Ambrus nem áraszt el tájékoztatókkal és leírásokkal. Gorka doktor már a reménytől mámo­rosan, üvöltve a felindultságtól sürgeti Misit: nézzen, lásson! Megborzong tőle az ember. Hát, ez az... Bár Ambrus nagyon jól ért a lélektani finomságok precíz alkalmazásához. Egy látszólag nem jelentékeny lélektani mozzanat át- vagy odahelyezése egyszerre beavatja az olvasót, aki ta­núból átélővé válik. Bor Ambrus magabiztosan él ezzel a nélkülözhetetlen írói képességgel, de a legdrámaibban - életreszólóan? - alignem a Káplán című írásában. Aligha véletlen, hogy ott, hi­szen Szerémi György afféle írói alteregónak fogható fel. Bár Ambrus nem is tagadja. „Ötvenhét éves vagy ötvennyolc, esetleg egy-két évvel fiatalabb vagy még vénebb. (Magánjegyzetem, hogy ezt a dolgozatomat ötvennyolcadik évemben írom.)” Így szól az író a Hosszabb torokban. Az egy évvel később megjelent Jelben­­. „Szeretni aztán Bécsben bukkan föl. Megközelítő pontossággal ötvennyolc éves. (Túl vagyok ennyin.)” Bár Ambrus lényegbevágó emberi tapasztalata - és írói üzenete-, hogy az ember a döntéseiben magára marad az élet nagy kérdéseivel. Ezzel nem elke­seríteni­­ vagy fölmenteni­­ akar, nem valamiféle végzetszerűséget sugall, hanem éppen hogy rá­döbbent a felelősségre. Remények és kétségek között. A két novellás kötet minden írása ezt a fe­lelősséget kutatja, az élet különböző helyzeteiben. Az írói cselekvés és az írói felelősség viszonya - értelme? - legtisztábban Szerémi alakja körül, a vele „vívott" fiktív, filozófiailag tartalmas dialógusokban rajzolódik ki. Íróilag még csak építkezik Szerémi körül, mikor a Jel átdolgozásá­ban ezt írja: „Képek, jelenetek kínálkoznak. Idegenkedem tőlük, ha fénysor végéről hiányzó tényt pótolnak. Az írói képzelet önkénye pompás, olykor szükséges. A dokumentált tények kö­zött vagy után mutatkozó fekete fénylyukakat az író betöltheti logikus (vagy emberien illogikus) föltevésekkel. Tegye: a lyukhipotézisek és hézagfikciók a további valóság földerítés-eszközei le­hetnek. Hidak. Magánbajom, hogy hipotézisek mögött prekoncepciókat gyanítok.. Tárgyilagos higgadtsággal tár elő embert és cselekvést. Pontossága a tényekre éppen úgy ér­vényes, mint az emberi kapcsolatok és a lelki folyamatok ábrázolására. Nála nincs elnézés, nincs könnyű megbocsátás. Nem akar megtéveszteni. Az ember legbensőbb - legkínosabb­­ kérdéseit szegezi az olvasónak, abban a hitben, hogy mű és olvasó kapcsolata csak akkor lehet teljes, azaz „kimerített”, ha az író az esztétikai fegyverzet mellett teljesen nyílt. Vagyis brutálisan őszinte. Mindenkihez. Nem beszél mellé. Bor Ambrus nem szokott mellébeszélni. Amit mond, nem kom­mentálja. Erre nem fordít időt. A bizonytalan írók szokása a magyarázgatás. Bor Ambrus nem csupán olvasót akar az írásai számára, de önkéntes újraolvasót is, gondolkodó társat, aki nem­csak a történet izgalmasságában talál örömre, de az íróval tartva az ember és a dolgok titkainak a felfedezésében is. Nem sok írónak rögeszméje a mű szüntelen tökéletesítése. Sőt, inkább valamiféle slendrián­­ság figyelhető meg. Bár Ambrus tudatos átdolgozó. Az ő műhelyében egy-egy novellának az át­dolgozása, átalakulása nem a tökéletesség kékmadarának a kergetése, nem is egy szorgoskodó stiliszta igazítgatása, hanem tudatos írói koncepció. Az alkotóműhely „melegét" még magában hordozó mű a legritkább esetben tökéletes. Bizonyos értelemben nem is lehet az. Bizonyos hatá­rig viszont tökéletesíthető. Kétségtelen, hogy az író később nem szívesen találkozik a saját művé­vel. Legtöbbször az olvasóra és a kritikusra bízza az értékét és további sorsát. Pedig az adott kö­

Next