Kortárs, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-6. szám)
1983 / 6. szám - Bor Ambrus: Morion (kisregény)
Don Arrigo eltemettetése helyét illetően ugyanúgy végrendelkezett, mint Signor Enrico. Ez is véletlen. A korábban végrendelkező nem ismerte az utóbbi végrendelkezőt, és viszont. A sétáló úrnak (tartása feszes) még mindig megdobogtatja a szívét az emlék: azé a napé, amikor a Császár bevonult Milánóba. Számos más emléke is van. Évekig élt a városban, amely most, amikor ő épp itt sétál, sajnálatára nem a Császáré, hanem az osztrák császáré. A hajdani milánói napok csodálatosak voltak, a Császár bevonulása bevonulás volt, nem tarka látványosság és örvénylő utcabál. Azután pedig jó volt Milánóban élni és szeretni. Nőket tűnődve vetkőztetni, előbb a balkonajtót kizárva, hogy behullámozzon az éjszakai hűvösség, szellő lengesse a függönyt. Anna, Simonetta. És a nyájas udvariasság, amellyel az ember a padlóra helyezte a kék virágcsokor-mintás mosdótálat, vizet öntött belé, figyelmes ujjakkal ellenőrizte a víz alkalmas langyosságát: mosdjék meg, úrnőm, aztán aludjunk. De meglehet, nagyon meglehet (bár ezt csak említjük, nem erőltetjük), hogy jobb volt minden társasági és történelmi és egyéb örvénylés elől félrehúzódni (néha hökkenten pillantva az íróasztalon égő gyertya lángjára: mitől lobog, mi lengeti, kik lengtek itten, fújjátok a szükséges munkafényt, lihegő tüdőből?) - hogy írni volt igazán jó. Háborítatlanul tűnődve vizsgálni a valóságot, legszemélyesebb és leghűvösebb értelem alá rendelni a szenvedélyeket. Arra a vándorló tükörre esküdni, amely országúton jár, és vállalja a pocsolyát, mert útjába akad a pocsolya, tükrözi. Don Arrigo barangol. Alapos életkori gyanúja, hogy utoljára jár Milánóban. Egészsége romlik, testi ereje fogy. (A történet ereje fogytának ürügyén kívánja még egyszer, csak percekre megjeleníteni Don Arrigót.) Amikor azonban már néhány órája járja a várost, gyanítani kezdi, hogy a sétája érzelmes búcsújárás, már-már bús őgyelgés, ezért tartalmat kíván adni milánói turizmusa harmadik napjának (Simonetta már nem lehet ugyanaz a Simonetta: óvakodjunk attól, hogy az eltűnt idő nyomába botoljunk, a test heve apad, a szállodában pedig kiábrándítóan közönséges a lavór). Csak alig gyorsítva a lépést, elmegy a Trivulziopalotához, megtekinteni a hercegi család könyvtárát. Jó program ez, eltereli a figyelmet fölösleges hévről és búról. A Biblioteca Trivulzianába nem könnyű bejutni. A hatszáz éves család (a Sforzáké mellett és óta a legnagyobb nevű Milánóban) megszenvedte a turbulens 30-as évet, a következőket is. A mérhetetlen hercegi vagyont lefoglalta Bécs. Leltározók és revizorok (a terror kimért járású, szakképzett, ólomkónos civiljei) ajtókat, kapukat, szekrényeket, tárlókat, ládákat pecsételtek le, a lefoglalásoknak országszerte híre járt. Genovai matrózkocsmákban érthető dühtől vörös arcú vitorlamesterek és imácsonttá szikkadt rakodómunkások vertek falhoz poharakat a milánói Principét és családját ért meghurcoltatás híre hallatán. Évek múlva Bécs föloldotta a vagyonzárlatot, de Don Arrigo látogatáskor a könyvtárban ott van a Császári Tudományos és Művészeti Gyűjtemények képviselője (idős úr, udvari tanácsosi rangban), valamint egy történelemben, irodalomban és művészettörténelemben jártas, korrekt titkosrendőr, a kézirattár őre, rangja szerint konzervátor. A könyvtár állománya hiánytalan. A Trivulzio-vagyont visszaadó hatalom csupán őrzi, megőrzi, nehogy elidegeníttessék valahogy.