Kortárs, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-6. szám)
1987 / 3. szám - KRITIKA-SZEMLE - Gyurácz Ferenc: Bor Ambrus: Szakadatlan jelen
könyv második felében növekszik meg valamelyest - a jelen még „zajlik”, a múltnál kevésbé reflektálható. A. minden történelmi helyzetben feltalálja magát a háború végének zűrzavarában éppúgy, mint az ötvenes években vagy a társadalmi perspektívák beszűkülésének hetvenes évekbeli időszakában —, mert mindenkor hajlandó személyiségének szuverenitását alárendelni a külvilág elszemélytelenedett erőinek. A történelmileg magyarázható, de erkölcsileg igazolhatatlan megalkuvások során integritását vesztett léte már nem is emberi, hanem pusztán (az író könyörtelenül igaz szavával szólva) „főemlősi” lét, amelynek fő tartalmát a vegetatív működés adja. Mindenféle hatalmi mechanizmus legbiztosabb támasza az ilyen ember. Jellemző, hogy Á. csak ötvenhat őszén bizonytalanodik el: „a legnyomasztóbb rendhez is jobban tudsz igazodni, mint az örvénylő rendetlenséghez” - vallja be igazodási pontjait vesztve, hogy letartóztatásakor aztán ismét fölajánlja szolgálatait. Bár Ambrus társadalomkritikájának és létértelmezésének nagyobb mélységei akkor tárulnak föl, ha A. céltalanságba futó életét együtt szemléljük egyetlen barátja, Géza és Molnár Dóra (a történet vége felé Á. szeretője) útjával. Az elbeszélés idején Géza már halott. A múlt nyugtalanító emlékeitől szabadulni kívánó Á. kiselejtezésre ítéli barátja leveleit, egy szuverén szellem nemritkán szertelen megnyilatkozásait. Géza a század torzító körülményei között is képes volt a maga útját járni, hangot adni az igazságnak, és ragaszkodni olyan elemi emberi jogokhoz, mint például a gyermekekhez való jog. Tartása korunkban pozitív példa lehetne, az író dezillúziós szemléletében mégsem kapja meg glóriáját; élete meglehetősen hősietlen véget ér - egy utcai postaládára borulva hal meg, viszonylag fiatalon. Hozzá hasonlóan Molnár Dóra is képes volt arra, hogy teljes önátadással vállalja lépéseit (ezért az ötvenes években egy életre való csalódást szedett össze), joggal ironizálhat tehát A. számok világába kapaszkodó „eszélyességén”. De a hetvenes években már nem sokban különbözik Á.tól: Á. és Dóra kétségbeesett szeretkezéseikben reménytelenül próbálnak menekülni a magányos rémület elől, az asszony fiatalokkal szembeni indulatában pedig ott bújkál az elrontott élet miatti, bevallhatatlan bűntudat. A regény három kulcsfigurájának életútja azt sugallja: olyan korszakban adatott élniük, amelyben a különböző morális szinten lévő egyének osztályrésze egyformán az életkudarc lehet. („A krízis azonos, de nem közös” - olvassuk a regény egy helyén.) A felismerés akkor is megrendít, ha nem tudunk, vagy nem akarunk teljesen azonosulni vele. De nem szükséges kilépnünk a regény világából, hogy - reményt keresve — föltegyük a kérdést: mi az, ami még tisztán megmaradt, van-e még ígérete számunkra (de főként Á. korosztálya számára) a sorsnak? Úgy tetszik, Á. a természetben talál fogódzóra, tűnődéseinek visszatérő képei legalábbis erre utalnak: „A sima víztükörre kalászos fű bókol, néhol barna madarak úsznak, vajon milyen madarak, hiszen a vízimadár mind délre költözik ősszel, vagy mégsem? Ez fontos, jó volna tudni.” Bár Ambrus regénye jó és fontos könyv. Gondolkodásra késztet sorsunkon, lehetőségeinken. S ha a „szakadatlan jelen” bedeszkázott horizontjait önmagában a legtökéletesebb művészi teljesítmény sem teheti szabaddá, a szerző fegyelmezett művészetének az is erénye, hogy ezt a képességet nem is állítja magáról. GYURÁCZ FERENC