Kortárs, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-6. szám)
1992 / 5. szám - Bor Ambrus: Gépkor, nyelvek, találkozások - Sprache im technischen Zeitalter, 1991 december
a volt „keletnémetek” legjava is (Kárpáti Pál, Jörg Buschmann, Hans Skirecki), s megjelennek ritkábban olvasott fordítónevek (Andrea Seidler, Karin Hopp, Agnes Relle, Deréky Géza). Néhány szenvedélyes elkötelezett kis asztaltársasága helyett egy kis fordítócsapat kell, ez legalább száz éve világos. A folyóiratot forgatva látom, hogy magyar szerzői, 14 költő és író közül eddig 9-en voltak vendégei az évek folyamán a DAAD-nak, a Deutscher Akademischer Austauschdienstnek („Német Főiskolai Csereszolgálat”). A „cserén” tűnődöm. A magyar szerzők közül kiragadom Eörsi István nevét, hovatovább életműre valót fordított németből, Brechttől Jandlig. Márton László még nem volt DAAD-vendég, de majd lesz, mi kitűnőt fordított már Grimméktől Grassig! Hol vannak a német csereírók, akik majd cserefordítanak? S a gondolat tovább gombolyítódik: minket most örvendetesen és költségeket, alapítványokat nem kímélve tanítanak a nyelvükre angolok, amerikaiak, németek, angol, amerikai, német irány tanul magyarul? Vagy tudunk-e mi egy DAAD-félét (MFCS) létrehozni, írókat itt helyben „megfertőzni” az irodalmunkkal? (1986-ban azt sem sikerült elérni, hogy legalább néhány német tölthessen itt 2—3 hónapot kultuszköltségen: az érdekfölismerés odáig terjedt, hogy úgy tetszett, néhányan valóban kedvezményesen üdülhetnek majd két hétig Szigligeten...) Messzire sodor ez. Keserves és makacs sürgetésekbe. Olyan képzelgésekbe, hogy a német nyelvterületeken egyszer majd nemcsak fordítók lesznek, hanem a magyar irodalomnak szinte hivatásos, állandó lektorai, legalább a legnagyobb kiadóknál. Ábránd? A folyóiratszámban a magyar nevek, lapszám-sorrendben: Földényi F. László, Konrád György, Petri György, Krasznahorkai László, Garaczi László, Kukorelly Endre, Dalos György, Kertész Imre, Rakovszky Zsuzsa, Márton László, Eörsi István, Esterházy Péter, Nádas Péter, Mészöly Miklós. Rangos képviselet? Az. De nehéz a tényismerettől szabadulni, hogy ezek az írók többségileg maguk vágtak maguknak ösvényt innen oda. Legmagánabb magánutakon. S nem egy volt itthon így-úgy vagy megnémításig irodalmi üldözött, és odakinn üldözöttsége kísérője volt a műveinek, öregbítette írói hírét. Ez korántsem baj, mert ha nem bizonyítottak volna művekkel, lehámlott volna róluk az üldözöttség reklámpora, mint dobkályháról az ezüst. A baj az, hogy a legtöbb út — legalábbis eleinte — magánút volt. Szélesebbé most válik: Berlinben februárban — a program fogalmazása szerint — ott már ismert magyar szerzők bemutatták ott még ismeretlen magyar céhtársaikat: Krasznahorkai Garaczit, Esterházy Mártont, Földényi Rakovszkyt és Kukorellyt. Tágul a kör, hozza-hozza eredményeit a gépkorban Walter Höllerer ,erőfeszítése. Magyar verset, még inkább a mesterségem szerinti prózát németül olvasnom furcsa. Idegenszerű . A válogatás nagyon megfelel a höllereri igénynek, amely a, ,változás ’ ’ megmutatására tör, és mert „nyelvről” van nála szó a gépkorban, az írások java próbára tesz. Engem magyarul is próbára tesz Esterházy, Márton, Garaczi, Mészöly (megdolgoznom jó), de németül még inkább. Ha nem ismerem a magyar eredetit, akkor csak a gondolatkaraktert ismerem föl biztonságosan (?), a hozzárendelendő szavak hol egy író jellegzetes szavai, hol talán nem, nem egészen. Műfordítói gyakorlatból tudom, hogy nincs fordítás veszteség nélkül (filológusok hol 5 százalékról beszélnek megértéssel, hol 20 százalékról nagy szigorral), és mert az irodalom, mint minden művészet, kevésbé a „mű” kérdése, inkább a „hogyané”, a veszteség pedig kizárólag a, ,hogyan” felén jelentkezik, idegenkedem az értékeléstől, voltaképpen az úgynevezett recenzeálástól is. Mondhatni, elégedetten megállapítom, hogy Garaczi, Márton írásai jók, alighanem nagyon jó fordításban, hogy Esterházy esterházyi (Gacse Zsuzsának már van Esterházy-gyakorlata), hogy Kukorelly kátránypapírja telitalálat lehet, de zavartalanabbul érzem azoknak