Kortárs, 1994. július-december (38. évfolyam, 7-12. szám)
1994 / 10. szám - Pomogáts Béla: A befogadás konfliktusai - A nyugati magyar irodalom Magyarországon
100 VITA tett. Ez kezdetben, ha nem is követelte meg, de elvárta, hogy a hazalátogató vagy itthon megjelenő írók valamilyen békülékeny, barátságos gesztust tegyenek a fennálló politikai rendszer iránt. Később ez a kívánalom halványabb lett, és inkább az idehaza is alkalmazott „taburendszer” érvényesült, tehát eleve nem adtak teret a kommunista berendezkedés múltját és jelenét elutasító vagy bíráló politikai irodalomnak, szépirodalomnak, és megnehezítették az olyan írók befogadását, akik felléptek a rendszerrel szemben, vagy ragaszkodtak például az ötvenhatos forradalom emlékéhez és örökségéhez. A nyugati magyar irodalom befogadásának egyféle szelekciós rendje jött létre, és ennek a szelekciónak a szempontjait kétségtelenül a politika határozta meg. De még így is számos értékes író és mű került el a hazai nyilvánosság fórumaira, így Cs. Szabó László, Határ Győző, Domahidy András, Thinsz Géza, Dedinszky Erika, Baránszky László és a Magyar Műhely avantgárd experimentalizmusának képviselői. A következő időszak, mondjuk 1988 és 1993 között, már a politikai rendszerváltozás keretei között, a nyugati magyar irodalom teljes körű és cenzúramentes befogadásának lehetőségét teremtette meg. Ebben az időben kerültek a hazai nyilvánosság elé az emigráns politikai, történeti és társadalomtudományi irodalom legfontosabb művei, így azok a munkák, amelyek az 1956-os forradalom történetét dolgozták fel, ugyanakkor teljes körben jelentek meg új hazai kiadásban az emigrációs szépirodalom alkotásai is. Megindult Márai Sándor és Szabó Zoltán összegyűjtött műveinek sorozata, tovább haladt Cs. Szabó László életművének recepciója, sorra adták közre Kovács Imre, Gombos Gyula, Tűz Tamás, Határ Győző, Csokits János, Tollas Tibor, Monoszlóy Dezső, Major Zala Lajos, Karátson Endre, Kabdebó Tamás, Siklós István, Gömöri György, Kemenes Géfin László, Vitéz György, András Sándor, Ferdinandy György, Mózsi Ferenc régebbi és újabb műveit, ugyanakkor az egyik legkiválóbb amerikai magyar költő, Bakucz József verseinek megjelentetése méltatlanul húzódott el hosszú éveken keresztül, és végül csak 1994-ben került a közönség elé. Ugyanakkor mindmáig nem kerültek hazai kiadásban az olvasók kezébe a kiváló költő, Fáy Ferenc versei. Az emigrációs irodalom hazatérésének szép jelképeként Faludy György véglegesen hazatelepedett, a római Katolikus Szemle, a párizsi Magyar Műhely és a chicagói Szivárvány című folyóiratok pedig Budapestre helyezték szerkesztőségüket. (Ugyanakkor az Új Látóhatár és az Irodalmi Újság működésének megszűnésével a nyugati magyar irodalom intézményrendszerét nagy veszteségek érték). A hiteles és értékes művek mellett azonban igen sok gyengébb alkotás is napvilágot látott, dilettáns írók és publicisták is könnyedén hozzá tudtak férni a magyarországi nyilvánossághoz, minthogy a hazai intézmények elsősorban arra törekedtek, hogy elégtételt adjanak az emigrációba kényszerített íróknak, tudósoknak és politikusoknak. A befogadás rendszerére így valamifajta kárpótlási szándék és gondolkodás nyomta rá bélyegét, és a kárpótlási gesztusok nem mindig szolgálták azt, hogy a nyugati magyar szellemi és politikai élet valóban a maga hiteles értékeivel kerüljön el a hazai (és a kárpát-medencei) olvasók elé. Végül most már el kell következnie, és úgy tetszik, ma már el is következett a nyugati magyar irodalom természetes magyarországi befogadásának kora, és létrejött a recepciónak az a szintje, midőn nem politikai vagy jóvátételi megfontolások, hanem egyszerűen esztétikai, erkölcsi, irodalmi kritériumok szabják meg a nyugati világban születő magyar irodalmi alkotások hazai jelenlétét és útját. Az a tény, hogy a legfontosabb íróegyéniségek és a legértékesebb művek ma már jelen vannak a hazai nyilvánosság fórumain, és hogy ez a jelenlét folyamatossá vált, azt ígéri, hogy a recepciónak ez a természetes állapota máris létrejött, és ezt a természetes állapotot a jövőben, remélhetőleg, semmi sem zavarhatja meg. A nyugati magyar író ma már akadálytalanul lehet jelen a hazai szellemi életben, és természetes módon tartozik hozzá a magyar irodalom közösségéhez. Mindez persze azt is jelenti, hogy kritikai megítélése nem igazodhat semmiféle különleges státushoz: ennek során ugyanazoknak a normáknak kell érvényesülniük, mint a hazai (vagy a szomszédos országokban élő kisebbségi) magyar irodalom esetében. A szellemi hazatérés folyamatát ez a természetes kritikai megítélés zárhatja le.