Kortárs, 1996. július-december (40. évfolyam, 7-12. szám)
1996 / 7. szám - Illyés Gyula: Alkalmi utószó (s utolsó szó egy régi pörben); [Cím nélkül]; Öngyilkos
2 [Cím nélkül] Hiába is beszélnék mással a szorongásnak és a megkönynyebbülésnek erről a különös változásáról, mint azzal, aki maga is épp álomból ocsúdik. A szörnyűségnek és a gyönyörnek arról a forgószínpadra, vagyis korongra emlékeztető körbejárásáról, amelyben az álom már másodszor vagy harmadszor részesített egész éjszakát betöltően, ahogy következtethettem rá a kimerültségből is. Hosszú menetoszlopban húzódtunk lassan, nők, férfiak vegyest, minden korúak valamiféle katonatiszti tizedelő bizottság elé, illetve olyasféle áldozatkiszemelő hóhéregyüttes elé, aminekről a megsemmisítő táborok leírásában olvashattunk. Ahogy közeledtünk, úgy tömődött-telítődött szűköléssel a szív. És persze úgy robbant át a sorozóasztal vagy -emelvény elhagyása után föloldódássá. Nem örömre, azaz most még nem örömre, mert a menet, megadván az iszonyú emberáldozat vámját, nem ért semmiféle célba. Oldalt fordultunk, s óriási — azazhogy csak beláthatatlan — kört alkotva ismét a bizottság elé kezdtünk kanyarodni. Másodszor a tizedelők felé közeledve persze még nagyobb volt a verejtékezés. De még nagyobb a fölszabadultság is. Nyilván ennek a fokozódásnak valamiféle áttétele lehetett, hogy az az óriási kör most már kerékszerűen forgott, küllők gyanánt mosva egybe a félelmet, a nekibátorodást, a szívelakadást, a levegőhöz jutást, az eszelősséget, a nyugalmat, a mosolyt, a vigyort, az átkot, az áldást, a könnyet, a kacajt. Mindenfajta küllők közt a legáthatatlanabb, a legjobban azonosuló az a kettő tud lenni, amelynek együtt légcsavar a neve. A kétségbeesés meg a kéj szövődött egy anyaggá bennem. Hazudnék azt összegezve, hogy az egész rossz volt, ez az egyre veszélyesebb, de egyre mámorítóbb keringésem ebben a menetben, amely noha egyre több szívet dob oda rézpénzül, csak nem fogy, sőt növekszik, szinte gyorsulása arányában. Mindez tanulságos, noha tanulságát csak azzal tudnám megértetni, aki a gondolkodásnak még csak a limbusában él, vagyis épp odaátról eszmélve, álmaiból. Mert magam is csak akkor érzem úgy, hogy hasznomra szolgál, vigaszomra, valamelyest.