Kortárs, 1996. július-december (40. évfolyam, 7-12. szám)

1996 / 7. szám - Illyés Gyula: Alkalmi utószó (s utolsó szó egy régi pörben); [Cím nélkül]; Öngyilkos

2 [Cím nélkül] Hiába is beszélnék mással a szorongásnak és a megköny­­nyebbülésnek erről a különös változásáról, mint azzal, aki maga is épp álomból ocsúdik. A szörnyűségnek és a gyönyörnek arról a forgószínpadra, vagyis korongra emlékeztető körbejárásáról, amelyben az álom már má­sodszor vagy harmadszor részesített egész éjszakát be­töltően, ahogy következtethettem rá a kimerültségből is. Hosszú menetoszlopban húzódtunk lassan, nők, fér­fiak vegyest, minden korúak valamiféle katonatiszti tize­delő bizottság elé, illetve olyasféle áldozatkiszemelő hó­héregyüttes elé, aminekről a megsemmisítő táborok leírásában olvashattunk. Ahogy közeledtünk, úgy tömő­­dött-telítődött szűköléssel a szív. És persze úgy robbant át a sorozóasztal vagy -emelvény elhagyása után föloldó­dássá. Nem örömre, azaz most még nem örömre, mert a menet, megadván az iszonyú emberáldozat vámját, nem ért semmiféle célba. Oldalt fordultunk, s óriási — azaz­hogy csak beláthatatlan — kört alkotva ismét a bizottság elé kezdtünk kanyarodni. Másodszor a tizedelők felé kö­zeledve persze még nagyobb volt a verejtékezés. De még nagyobb a fölszabadultság is. Nyilván ennek a foko­zódásnak valamiféle áttétele lehetett, hogy az az óriási kör most már kerékszerűen forgott, küllők gyanánt mos­va egybe a félelmet, a nekibátorodást, a szívelakadást, a levegőhöz jutást, az eszelősséget, a nyugalmat, a mo­solyt, a vigyort, az átkot, az áldást, a könnyet, a kacajt. Mindenfajta küllők közt a legáthatatlanabb, a legjobban azonosuló az a kettő tud lenni, amelynek együtt légcsa­var a neve. A kétségbeesés meg a kéj szövődött egy anyag­­gá bennem. Hazudnék azt összegezve, hogy az egész rossz volt, ez az egyre veszélyesebb, de egyre mámorítóbb ke­ringésem ebben a menetben, amely noha egyre több szívet dob oda rézpénzül, csak nem fogy, sőt növekszik, szinte gyorsulása arányában. Mindez tanulságos, noha tanul­ságát csak azzal tudnám megértetni, aki a gondolkodás­nak még csak a limbusában él, vagyis épp odaátról esz­mélve, álmaiból. Mert magam is csak akkor érzem úgy, hogy hasznomra szolgál, vigaszomra, valamelyest.

Next