Kortárs, 1998. január-június (42. évfolyam, 1-6. szám)
1998 / 4. szám - Kolozsvári Papp László: Unok túlélni!
vesztése sem lehetett csekélyke megrázkódtatás Horthy Miklósnak, s lám, eljutott mégis a messze Portugáliában a biológiai egyensúly állapotába, nem őrült meg, mint Ágnes asszony - beállván a portugál mosónők közé, véres lepedőjét mosni nem tébolyodoa meg, mint Széchenyi, Döblinggé változtatva a mit sem sejtő Estorilt, ha jól emlékszem. Aztán jött 1956! Az élet benne is felgyorsult, mint menye mesélte volt az újratemetéskor, a forradalom bukása után pedig, unván túlélni, rohamosan gyengül, és hamarosan meghal! Elég volt, kész, ő már ennek a végét úgysem éri meg! Van még példa! Elnézve az írók halállistáját 1993-98 között (már azokról szólva, akik nem mentek el a Medvéhez, mint a Nyuszi, mondván: te, Medve, rajta vagyok a halállistádon? Rajta! Nem húznál ki? Dehogynem. Medve a viccen kívül aztán hozzáteszi: lehet, hogy egyszer majd mi is kérünk magától valamit, Nyuszi elvtárs!), elnézve tehát az írók, eme hivatalból különösen érzékeny emberek elhalálozási kedvét (így kell neveznünk!), azt látjuk, hogy 1993- ban nincs nagy tülekedés Kháron ladikja körül, összesen kilencen hajóznak el tőlünk (Saád Béla, Vámos Imre, Török Tamás, Bencsik Imre, Cseres Tibor, Soós György, Varga József, Bolya Péter, Sándor László). De a remény fogyta, az az elhatalmasodó érzés, hogy ennek nem lesz vége gyöngülő életükben, sőt visszacsap, sőt szívósan és visszacsapva áll vissza a régi rend az új mezőben, immár hatalmasan mutatkozik meg 1994-ben, 1995-ben és 1996-ban, 14-20-15 írófőt adván át az Örök Vadászmezőknek! (Névsor az írók még nem megszüntetett Szövetségében!) Aztán az új rend beáll, mint a tél, örökkévalónak tetszhet, olyan, amilyennek az ember nem éri meg a végét, s a szervezet, az érzékeny és az istenekkel másra szerződött, feladja, nn túlélni!, ha vége lesz is ennek egyszer, ami utána következik, az már nem az ő világa. Az a feltevés, hogy ennek a vége megérhető, csak futó derűt idéz az arcra! Ha lesz is hatása az írott szónak, sikere a művészi teremtésnek, az már nem esik az ő biológiai fennmaradásának éveire. Különben is érzi, hogy azt a világot, melyet neki kellene megírnia, megértéssel, ám maró gúnnyal, ütve-szeretve, azt ő már képtelen elsajátítani. Nincs ereje hozzá! A maradék testnek pedig ennyi elég, hogy felmondja a szolgálatot! Elmondhatjuk tehát, hogy az író a Horn-Kuncze halálba menő élcsapata! Ártó csepp abban a tengerben, mely tenger még nem tudja, hogy ki fog száradni. A legszomorúbb - ámbár hogyha a tisztánlátást derűsen fogjuk fel, akkor a legvidámabb - csak most következik: 1997-ben huszonnyolc író hal meg! (Berta Bulcsu, Bustya Endre, Béky- Halász, Páll Árpád, Erdős László, Zalka Miklós, Horpácsi Sándor, Guelmino Sándor, Bihari Klára, Szalay Lenke, Endrődi Szabó Ernő, Fodor András, Balogh László, Herédi Gusztáv, Csalog Zsolt, Kecskési Tollas, Berkesi András, Bálint B. András, Kopácsy Mária, Zsoldos Péter, Balázs József, Walkó György, Pál József, Márkus István, Lázár István, Kardos G. György, Sík Csaba, Petrolay Margit.) Nincs itt valami ellentmondás...? Hiszen kifelé megyünk! Kvázi... Gondoljunk csak arra, feleim, hogy épp az 1997-es az az esztendő, amikor a rendszer visszacsinálhatatlanul megváltozik, nem mintha az elhajózók a régi világért ácsingóztak volna (ha volt ilyen köztük, haló porukban is megkövetem őket), de látva látják, hogy messzebb kerülünk a társadalmi igazságosságtól és az esélyek relatív egyenlőségétől, mint voltunk valaha, szörnyvilágot teljesítünk be, melyben - húsz év múlva! (A három testőr folytatása) - a fogyasztói idiotizmus a kéj forrása és telje, magyarán: nem zuhanunk, mert nem voltunk magasan, de puhára esünk. Akkor majd nevethetnükünk, mint az idióta amerikai filmekben a hibbant hősök, félnótás kalandjaik végevickéltében. Ezt a magyar író - Birnbaumné Los Angelesből ne figyeljen ide, nem csupán az övéiről van szó - már nem tekinti megtanulandó világnak, se ereje, se kedve hozzá. Csinálják nélküle, ő lelép. 1998-ban eddig még csak két halottunk van: Szúnyogh Sándor és Jobbágy Károly. (Korrektúraolvasáskor már tudom, hogy Rab Zsuzsával három.) Mintha a biologikum is megfeszülve várná, mi lesz. S a száj mindhiába mondja, nem lesz itt már semmi, ami nekünk jó, s hiába kontrázik hozzá az értelem, az írólény már csak kíváncsiságból is marad az Akherón innenső partján... De lesz itt bepótlása a hantoknak május után, illetve egy khárom evezőcsapással ké