Kortárs, 1998. július-december (42. évfolyam, 7-12. szám)

1998 / 7. szám - Alexa Károly: "Erdély öröksége" - Jókai Anna: Szegény Sudár Anna

Alexa Károly „Erdély öröksége” JÓKAI ANNA: SZEGÉNY SUDÁR ANNA Ha csak azt mondanánk, hogy ez az erős levegőjű s mégis légszomjjal küszködő elbeszé­lés, ez a sodró és sodródó sorstörténet Jókai Anna legfőbb szépírói erényeit összegező alkotás, a megjelenése után egy évtizeddel is izgalmas újdonság, nem állítanánk éppen keveset, hiszen három évtizede, mióta erre a pályára fordult élete, a legjobb magyar elbeszélők között tanul­tuk meg tisztelni és szeretni. Nem állítanánk éppen keveset, ám ahhoz, hogy a magyarság szá­mára örökhagyóként nevezzük meg az írót, ahhoz azt kell elhitetnünk, hogy ez a regény nem­csak regény, hogy ennek a könyvnek mi nemcsak olvasói vagyunk, hogy a szerzője inkább mé­dium, „megajándékozott”, mint egyike azoknak, akik igényes mondatokban próbálják újrate­remteni azt, ami a létben a számukra átélhető, tehát megjeleníthető. Tíz évvel a regény nyilvánossághoz jutása után (nem ok nélküli ez a nehézkes szóhaszná­lat), ma is megrázó az az élményes teljesség, amit sugároz e könyv, felkavaró, megrendítő az, amiről beszámol. Beszámol? Nem - amiről tanúskodik, amit meggyón, ami mellett hitet tesz, ami­nek végleges formát kíván adni. Azaz­­ amit számon tartásra javasol, amit örökre a helyén kí­ván látni a magyar emlékezetben. Az örök és az örökség egybecsengő szavaink. A történet elmondója, aki egyszerre éli meg és leírt mondataival folyamatosan újra átszenvedi a maga hétköznapi mártíriumát, s akinek Jó­kai Anna mintegy íródeákjául szegődik, csöndesen tudomásul véve, hogy mindkettejük neve a „kegyelmet” jelentő Anna a keresztségben, egy helyütt azt írja a házról, ahol született, s ahol otthon van, minden huzatos és fergeteges otthontalanság ellenére, hogy „Ez az én öröksé­gem”. Nem az értéke a fontos, ha ugyan egyáltalán adna valaki pénzt ezért a düledező, lassan önmagába omló város széli épületért, hanem az, hogy „még megvan...” Ahogy én is megva­gyok, fogyó erővel, fájdalmakat üzenő testtel, ahogy talán még te is megvagy egy másik or­szágban, vagy ugyanebben, és mégis végérvényesen másutt, vagy eltűnve­ eltüntetve, ő azon­ban mintha már nem volna az, akit meglévőnek szabadna tekinteni, az meg ott mintha soha nem lett volna itt, nem lett volna velünk egy, amaz pedig amott talán csak elhitetni akarta, hogy közülünk való, vagy esetleg maga sem tudta, meddig a létóvó alakoskodás és honnan a létron­tó árulás... Az 1980-as évek erdélyi közviszonyai a magyar történelem legpoklosabb évtizedeit idé­zik, sok tekintetben inkább hasonlítanak a tatárdúlásra, mint a török hódoltság idejére. Ám - milyen öntisztító a gyarló emlékezet! - egy évtizeddel azután, hogy ez a démoni idő kitelt, már szinte csak adomás emlékeinket vagyunk hajlamosak idézgetni. Jóllehet láttuk, amit nem lehe­tett nem észlelnünk, noha együtt próbáltunk érezni az ottaniakkal a látogatások szorongásos napjaiban, bár kimondatlan és oktalan lelkifurdalásból vagy az öntudatlan sorsközösség jegye- Laudációként elhangzott 1998. június 20-án a Nemzeti Múzeum dísztermében, a Magyarországon Alapítvány ünnepi együttlétén, a­­magyar örökség" újabb díjazottjainak megnevezésekor. 99

Next