Kortárs, 1999. január-június (43. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 3. szám - Gömöri György: Harmincéves az Új Égtájak
kus vagy kevésbé egzotikus tájakat, ezekről az élmény szintjén csak a kintiek tudnak írni. Nem kell hogy erről írjanak, de ez is része az ő „valóságuknak”. Ebből a szempontból igaza volt Hanák Tibornak, aki a következőket írta az Új Látóhatárban közölt részletes kritikájában: „Mégis azt gondolom... hogy a külföldön született költészetre a menekülés kiolthatatlan traumája sajátos fényt vet, és háttérként mégiscsak ott dereng a »couleur locale«, mint a reneszánsz portrékon a táj” (1969/6. 576.). Emiatt meg más (filozófiai-egzisztenciális) okokból Hanák úgy gondolja, aligha lehet összetéveszteni az Új égtájakat valamilyen hazai antológiával. A fent említett recenziókon kívül még két, kissé megkésett bírálatot említenék. Az 1970-es évben is jelentek meg még írások az antológiáról, így Pomogáts Béla hosszabb recenziója a Forrás (1970/4.) és Kmeczkó Mihályé a pozsonyi Irodalmi Szemle (1970/4.) hasábjain. Pomogáts lényegében a Vas által vágott csapáson halad, amikor az antológia költőit így jellemzi: „...nem a kombattáns emigráció harcosai. Ezért is nevezhetjük őket «emigráns költők« helyett »Nyugaton élő magyar költőknek«.” Ez a minősítés megint csak helyi használatra készült: Pomogáts már a jövőbeni kiadási lehetőségeken gondolkodik, pedig a hazai kultúrpolitikának még tizenegy évébe kerül majd, amíg Béládi Miklós gondozásában megjelenhet a Vándorének, 38 Nyugaton élő költő és versíró antológiája. Ugyancsak Pomogáts regisztrálja, hogy azért a nyugati magyar líra „némiképp más úton jár”, mint a hazai; itt nemcsak az élményforrások különbözősége számít, hanem azok a hatások is, amelyek a Nyugaton élőket közvetlenebbül érik az angol, francia stb. lírából, mint a hazaiakat. Kmeczkó Mihály írásában hiába keresnénk újszerű megállapításokat, viszont sokat idéz az antológia anyagából, s nem minden célzatosság nélkül. Idéz például sorokat, amelyek politikai töltése egyértelmű (például a Déry Tibornak ajánlott versemből ezt: „íme az Ember, ki a szabadságért / mindent magára vállalt / még azt is, hogy NE osztozzék a szükségtelen bűnben") - nem is tudom, hogyan csúszott ez át az akkor már újra keményedő csehszlovákiai cenzúrán. Kmeczkó szerint az antológia költői közt vannak, akik „öntörvényű világot” építenek a nyelvből, s erre a legmarkánsabb példát szerinte az angliai Siklós István és a párizsi Papp Tibor szolgáltatják. Bár számszerűleg több írás jelent meg az Új égtájakról Nyugaton, a legjobban (talán az egy Hanák-kritika vagy Tábori Pál angol nyelvű Books Abroad-beli bírálata kivételével) mégis Magyarországon és Csehszlovákiában fogadták. És persze a Vajdaságban, ahol a Hídnak még én írtam megjelenése előtt (1968/9. szám) egy kis kedvcsináló szöveget az antológiáról, hét költő egy-egy versének bemutatásával egybekötve, így hát antológiánk elérte célját: elsősorban a hazai, illetve kisebbségi közönségnek óhajtottuk demonstrálni, hogy bármilyen „valószínűtlen” képződmény lennénk is, vagyunk, létezünk. Szólásmondásra fordítva a szót: extra Hungáriám nemcsak vita létezhet, de még poesis is, imitt-amott. Befejezésül hadd mondjam el, hogy (’68-ban volt ez, vagy már ’69-ben?) Magyarországon jártamban Tóbiás Áron mikrofonvégre kapott, nyilatkoztam már erről az új antológiáról. Úgy emlékszem, a Petőfi Irodalmi Múzeumnak készült ez az interjú, amelyben óvatosan próbáltam megfogalmazni, miben különbözünk mi a hazaiaktól, s milyen lehetőségei vannak még ennek a hazainál legüresebb térben, de szabadabb előfeltételek között keletkező nyugati magyar lírának. Amelynek fontosabb alkotói (bár ismertségük még mindig alacsony) 1989 óta szinte mindnyájan kötethez jutottak Magyarországon. S akiknek teljesítménye (ezt harminc év távlatából tisztán látjuk) sem akkor, sem azóta nem volt alábbvaló a hazai nemzedék költői teljesítményénél.